Bene Sándor: Egy kanonok három királysága. Ráttkay György horvát históriája - Irodalomtörténeti füzetek 148. (Budapest, 2000)
„Ab origine … usque ad praesentem annum”
gyául választott területen, Buda (majd Pozsony), illetve Bécs és Erdély mellőzése hiányos kontextust eredményez. Szigetvár 1566-i hősies védelmének leírását például még elfogadható okkal mellőzi Ráttkay (számtalan író megörökítette, népének is szól róla),192 193 de elmarad Nándorfehérvár 1456-i sikeres védelme, s ami ennél súlyosabb hiba, 1521-i török ostroma és eleste is. Ennek elemzése nélkül pedig érthetetlenné válik, miért kerül német katonaság a horvát végvárrendszer erődjeibe (Istvánffyból tudjuk, Lajos király kéri Ferdinándot, vegye át a meggyengült védvonal finanszírozását),19j illetve a török előrenyomulás szélesebb perspektívájának felvillantása nélkül azt sem értjük, honnan kerül a Horvát Királyság területére az ortodox vlah menekültek tömege. Márpedig mindkét probléma a félmúlt és a jelenkor történetét tárgyaló ötödik és hatodik könyv lényegét érinti. A tizenöt éves háború kezdeti eseménysorának (Erdődy Tamás hősies sziszeki csatájának, majd a kéziratos forrás alapján rendkívüli részletességgel feldolgozott petrinjai harcoknak) bemutatása után Ráttkay elejti az elbeszélés fonalát, az erdélyi illetve magyarországi hadszíntér történéseit mellőzi, így nem világos, hogyhogy a török elleni ütközetek után hirtelen felbukkan Bocskai a horvát határon? Szerzőnk maga is némileg elcsodálkozik rajta: „Miközben Illíriában rövid időre szüneteltek a harcok, Bocskai polgárháborút szít Pannóniában, amely kezdetben lassan és észrevétlenül terjedt, így senki sem tartott attól, hogy ebből a jelentéktelen kis szikrából a hazát lángba borító hatalmas és félelmetes tűzvész keletkezzék [..,]”194 Ráttkay történeti elbeszélése több helyütt kizárólag fő forrásaival (a régebbi korra Thuróczival és Bonfmival, a 16. századra Istvánflyval) párhuzamosan olvasva válik összefüggéseiben is érthetővé - mintha csak glosszázná őket. Némileg paradox módon tehát az elhatárolódási törekvés csak még szorosabban köti a Memóriái a magyarországi historiográfiához, hiszen az teremti meg egyedüli értelmezési horizontját. 192 Ráttkay 140. („... vulgi etiam cantilenis celebrata obsidio...”) 193 Isthvanfi, 1623, 100 (51) - 101 (8). A továbbiakban ennek az 1623-i első kiadásnak lap- és sorszámaival hivatkozunk a megfelelő helyekre. 194 Ráttkay 181. 84