Botka Ferenc: Déry Tibor és Berlin. A szemtől szembe és forrásvidéke - Irodalomtörténeti füzetek 134. (Budapest, 1994)
József Attila-párhuzamok
egyedül Bori Imre egyik tanulmányában, a Reménytelenül című vers elemzésében találkozunk a József Attila-i ezüstök jellemzésével; ott is azonban érintőlegesen, a vers általános értelmezésének alárendelten. A szerző közismerten József Attila késői költészetének egzisztencialista magyarázatát vallja, s ilyen értelemben szól az elemzett költeményről, illetve annak ezüst színeiről is: „A költő »ezüstjei« és »kékezüstjei« dolgoznak itt — [a vers 1933-ban keletkezett — B. E] — szín- és hangulati hatásaikkal, hogy ... a harmadik szakasz fogvacogtató hideganalógiáit érzéki síkon is megszólaltatva a magányosság reménytelenségétől vacogó lélek jajszavát kiáltsák világgá.”156 Távol áll tőlünk, hogy Bori tanulmányának olyat tulajdonítsunk, ami nem áll benne, ami nem volt szándéka — tudniillik, hogy egyben magyarázatát adja a József Attila-i ezüstök „egyetemesebb jelentőségének”, megfogalmazása mégis alkalmas, hogy vele bizonyos mértékig vitázva rögtön ne egy öt évvel korábbi költeményre, az 1928-ban keletkezett Förgeteg képeire asszociáljunk, amelyekben az ezüstnek a fentiektől 180 fokban eltérő funkciója van. A förgeteg „fekete vadezüstje” ugyanis a természet lázadásának, a robbanásnak, a kollektív parasztharagnak, a forradalmi dinamikának a megfelelője. S akárhogy vizsgálgatjuk József Attila verseit, amelyekben az ezüst színként és motívumként szerepet játszik, nem tudunk használatában valamiféle általános vagy éppen egységes érvényű eszmei indítékot felfedezni. A Füst (1930) lebbenékeny égi tájképében az ezüst valóban az „égi hűvösség”, ha úgy tetszik, a hideg világűr, a világbavetettség, a magány, a kiszolgáltatottság sejtetését és kimondhatóságát segíti, teszi lehetővé. Ám ugyanakkor melléje kerül a vörös is, tudatos ellentételeként az elmúlásnak: a világot ringató „vörös remegés”, amely dialektikusán ellenpontozza a versindító képsort, mintegy egyensúlyba hozza a születés és elmúlás folyamatának egymást feltételező pólusait. A Nyárban (1930) viszont az ezüst éppen ellenkező előjellel nyit. A másik fémszínhez, az aranyhoz társultan a nyírfa „ezüst derűvel” rezgő levelein jelenik meg — mint a szépség, a bőség s a természet harmóniájának a szinonimája. Persze a vers összképe ezúttal is az ellentmondások egységét formázza. A 67