Botka Ferenc: Déry Tibor és Berlin. A szemtől szembe és forrásvidéke - Irodalomtörténeti füzetek 134. (Budapest, 1994)
József Attila-párhuzamok
részvevőinek egyéni sorsára, konfliktusaira. S itt nem egyszerűen arról van szó, hogy a régi, proletkultos tömegábrázolást olyan új gyakorlat szorította volna háttérbe, amely az egyént, a „jellemet” hozza előtérbe, hanem olyan szemléletváltásról, amely a történéseket, a „történelmet” — az egyéniben, az egyén konfliktusaiban kívánja bemutatni. Ilon, Borisz és Vera, Anni és Kurt alakjai egyértelműen ezt sugározzák. S erről tanúskodik Hintze, alias Déry sorsa is. Hintze szavaival, kétségeivel az író saját vívódásait írja; a mozgalomhoz való kapcsolódásának, az alárendelődésnek azokat a gondjait, amelyeket viszont József Attila az Eszmélet előtt — egészen pontosan hét évvel korábban — vívott meg önmagával. Még a kifejezések is mennyire rímelnek egymásra: „Egyelőre nincs más út az intellektuelek számára, mint vagy az egyik vagy a másik fronthoz csatlakozni, egyszerűen azért, mert bármilyen »független jószándékú« is legyen, két lövészárok között gépfegyvertűzben szántani nem lehet, ellenben igenis lehet ilyen munkát végezni az egyes frontok mögött” — ez József Attila vallomása 1927-ből.1TMHintze, alias Déry zaklatottabban fogalmaz: „Nincs rá mód, hogy a magam útján járjak a két oldal között? — teszi fel magának a gyötrődések éjszakáján a kérdést. — Ha emitt maradok [tudniillik a mozgalomban — B. E] állandóan azt fogom érezni, hogy »visszaélnek« velem, ha pedig hazamegyek az anyámhoz...” (130 — 131.) A feltételezést nem mondja ki, de későbbi döntése egyértelmű. Mint láttuk, meghozatala — József Attiláéhoz képest — hét évet késett, hogy azután további két és fél évtized múltán jusson el ő is a „mozgalom”, a „politika” útjain az elszigetelődésnek arra a pontjára, amely az Eszméletben nyert megfogalmazást. Ne menjünk azonban tovább, amíg e 1932/33-as „státus” ellentmondásait is ne érzékeltetnénk. Ernszt alakjának rajzában már jeleztük, hogy — József Attilához hasonlóan — Déry látta a korabeli kommunista mozgalom szektásságát s a vezetési stílusban jelentkező diktatórikus elemeket. Hozzá kell tennünk: látta, de nem elszenvedte. A súlyosabb megrázkódtatásoktól megvédte a mozgalmi fegyelemtől való függetlensége, pártonkívülisége, „szalonkommunista” mivolta. Egyéniségének az elkötelezettség által történt bizonyos fokú kiszolgáltatottsá-78