Gabnai Katalin: Mintázd meg levegőből. Színházi írások (Budapest, 2006)
Napidráma
a pillanaton, mint a sietve fölkapott ruhadarabok a nagyon igyekvő öltözködöm Ezek vagyunk. Esendőek és szerencsétlenek. A lecke a sámáni időkbe nyúlik vissza. Itt, és a későbbi idők fölmutatott befuccsolásaiban, 1456. Nándorfehérvár, 1848, majd a trianoni osztozkodás, 1945, 1959, 1961 és a jelen borzasztó perceiben láthatjuk eleinket és magunkat, amint mindig mindenkit félreértünk, mivelhogy „nem beszélünk nyelveket”. A játékon belül bemutatott tandráma igazi, szociális reklám célú rémmese-füzér, s különösen ijesztő, hogy ez a figyelmeztetés a mosópor-vallást is vállaló és szervező ügyeskedők szájából hangzik el, miközben az alapjáték sötét tanulsága mutatja, az érdekképviseletet a manipulátorok lefizetik, a - sajnos - bizonytalan minőségű tehetséggel rendelkező alkotót kifosztják, eladják, meggyalázzák. Ki beszéli, kik beszélik azt a nyelvet, amelynek az elsajátítása megmenthetne bennünket? A darab ötlete valamivel nagyobb ígéret, mint aminek a bemutatón mutatta magát. Erősen kimondatik és szájbarágatik minden, ahogyan az már az ilyen gyöngysor-dramaturgiával írott műveknél lenni szokott. Az örömet leginkább az az élmény adja, hogy a nézők - történelmünket követve - tudják, mi következik, s várják a megvalósítás módját. Nem csalatkoznak. De nem drámáról van szó, hanem egy színészekre építő, méghozzá kiváló színészekkel számoló költői kabaré szövegkönyvéről beszélhetünk. Ha az eddig szövetkezett alkotók már igazán összeszoktak, s együttesükhöz valamivel karakteresebb zene társul, elképzelhető, hogy megszületik az a pesti és magyar színházi forma, amely leginkább a prágaiak hajdani, Voskovec és Werich nevével fémjelzett stílusára hasonlít. Érdemes lenne egy zeneszerző „Jezek”-et keresni. 1995. november 21. (Criticai Lapok) HOL A VILÁG KÖZEPE? „Csak bejjebb, Jancsikám!” - Kamra Molnár László Vajda Mária könyve a balmazújvárosi parasztok szerelemről szóló vallomásaival 1988-ban jelent meg Kecskeméten, a Forrás Könyvek sorozatban. Fájdalommal, humorral és szépséggel teli munka ez, az utóbbi évek néprajzos termésének minden szempontból kiemelkedő kiadványa. A szerző magnetofonnal a kezében, nem akármilyen empátiával és stiláris biztonsággal, fiatal muzeológusként bírta szóra szeretve tisztelt adatközlőit. „Hol a világ közepe?” - kérdik a legényt, s az válaszol rá, ahogy a nagyobbaktól tanulta: „Ahová a botom szúrom!” A magyar népköltészet és a népnyelv erotikus szimbólumairól számtalan okos tanulmány és jó pár könyv született már. S akármelyiket fellapozva, mindenkor megráz bennünket az az emelkedett és mégis érzékien pontos kifejezőerő, mely a kiválasztott példaszövegekben érezhető. A szociológiai kíváncsiság azonban olyan kérdésekre is választ szeretne kapni, melyek megválaszolásának szókincse kisebb biztonságú, s különösen nem nyilvánosságra edzett. A nyomdapapír segítségével a gyűjtő tisztességgel tenyérre emeli a sutább kifejezéseket is, kutató és mentő szándékkal föléjük hajol és tovább adja őket, 74