Illés László - József Farkas: Mítosz és utópia. Irodalom- és eszmetörténeti tanulmányok (Budapest, 1995)
Tverdota György: József Attila szocializmusképe
megbecsült értékeket az ő nevével elnevezett díjjal jutalmazta, amely szavaira hivatkozott, amely feldíszítette magát műveivel! A kérdés kellemetlen, de nem kimódolt. Maga a történelem adta föl, s az ilyen kihívást nem lehet válasz nélkül hagyni. Ne várja senki tőlem, József Attila életművének kutatójától, hogy magamra öltsem a sávos mezt, és kezemben seprűvel és lapáttal nekilássak a köztisztasági munkának. Mit tehetek hát? Milyen szerepet válasszak? Mondjam azt, hogy ami itt negyven éven át épült, az nem a szocializmus volt? Hogy az eszme továbbra is változatlanul érvényes, az ideák tisztaságával lebeg célként előttünk egy, a vele visszaélő, elhibázott vagy legalábbis sok tekintetben súlyos fogyatékosságokban szenvedő gyakorlat fölött? Tiltakozzam az ellen, hogy ezt a nagy költőt a terrorra, törvénytelenségekre, korrupcióra, a voluntarista, hozzá nem értő politizálásra hivatkozva egy rossz ügy szószólójának tekintsék? Ha ezt tenném, hűtlenné válnék József Attila szelleméhez, aki a munkásmozgalom egyik mély válsága, a fasizmus uralomra jutása, a várt szocialista forradalom elodázódása miatt magától Marxtól kérte számon: „Csak azt kérdem, hol csúszott hiba a számításba... Marx azt írja, hogy az emberiség csak olyan feladatokat tűz maga elé, amelyek megoldásához a szükséges feltételek a valóságban jelen vannak - hogy lehet tehát, hogy egy hatvanmillió lakosú állam polgárainak fele a fajtisztaságot látja ma történelmi céljának?”1 Ma, amikor a szocializmusnak talán kevésbé drámai, de sokkalta mélyebb, sorsdöntőbb válságát éljük át, az Eszmét nem vonhatjuk ki ebből a katasztrófából. Ha lehet, még élesebb hangsúllyal kell az alapokra kérdeznünk a József Attila-i formulával: „hol csúszott hiba a számításba?” A költő a maga számára levonta a konzekvenciákat: tágra nyitotta a kapukat a demokratikus, liberális eszmék felé. Szocialistaként európaiságot, szabadságot, humanizmust hirdetett. Nem mentette föl Marxot, nem keresett alibit a maga számára sem. Ha tehát szocialista volt, akkor teljesítményét mi sem függetleníthetjük a szocializmus ügyének alakulásától, a szocialista eszme megítélésének kérdésétől. De vajon csakugyan szocialista volt-e? Vajon nem az történt-e meg vele, mint annyi más jeles társával, hogy egy politikai csoport kisajátította, manipulálta, meghamisította életművét, saját képére formálta őt? Csábító kiút, és a korszellem is arra biztat, hogy rálépjünk. Róla is, mint annyi hithú marxistáról, egyik napról a másikra kiderülhet, hogy mindig is hithű keresztény, jó magyar ember, meggyőződéses demokrata, lelkes européer volt... Kijátszhatjuk-e a vagyonelszámoltatást úgy, hogy - egy másik korszerű fogalommal élvén - József Attilán is végrehajtjuk a szellemi hatalomátmentés trükkjeit? Annál inkább, minthogy a feladat voltaképpen nem is olyan nehéz. Az emberi sors, az életmű és az utóélet gazdagon kínálja hozzá az adalékokat, 1 József Attila összes művei III. Bp. 1959. (A továbbiakban: JAÖMIII.), 263. 180