Kabdebó Lóránt: Vers és próza a modernség második hullámában (Budapest, 1996)
Bevezetés
Bevezetés Ha a Nyugat »nagy« nemzedékeként emlegetett írói csoportosulást, a magyar századelőnek a széthullás ellenében a „kikerített poémát" vállaló alkotói szemléletét a klasszikus modernség megnevezéssel írjuk le, akkor az avant-garde-ot követő vagy megkerülő, az előzményektől elkülönböző alkotói beszédmód jelentkezését a modernség második hulláma vagy a másodmodernség elnevezéssel jelölhetjük, jelezvén ezáltal egyfajta folyamatosságot, de emellett hangsúlyozva a különbözést is. A kiválasztott megnevezés az alkotói beszédmód alapján történő azonosítást vállalja, megkülönböztetésül a korábban használatos, stílusjegyek vagy nemzedéki hovatartozás szerinti elnevezésektől (újklasszicizmus, újrealizmus, új tárgyiasság; a Nyugat második és harmadik nemzedéke). Mivel az eddig szokásos csoportosítások éppen azt a különbözést gátolják megrajzolni, amely a húszas évektől a beszédmódban válik leírhatóvá. Ez az alkotói mód (a dialogikus poétikai gyakorlat) a hangnemi egységet megkívánó, a mondat-ítélet azonosságot kétségbevonhatatlan tényként kezelő monológ-típusú versbeszéd ellenében jelenik meg, miután annak egyirányú, célképzetes megoldásai poétikailag kielégítetlenül hagyják a költőt, a megoldatlanság benyomását váltva ki, tematikailag pedig olyan következményeket vetítenek előre, amelyek visszariasztják a keresés szándékával kérdező embert. A hagyományos versbeszéd helyett az ön- és világértelmezést „körülbeszélésben" megvalósító, a személyiséget valamely másikkal valamiről folytatott beszéddel kifejező, a bármilyen szövegben mindig is meglévő poétikai dialogicitást előhozó és kiemelő - sőt versszervező erővé avató - gyakorlat alakul. (Ez a gyakorlat a magyar lírában a húszas évek utolsó harmadában Szabó Lőrinc költészetében testesül meg, és ő marad - József Attila társaságában - ennek a megszólalási módnak 9