Kabdebó Lóránt: Vers és próza a modernség második hullámában (Budapest, 1996)
A „Költőnk és kora” értelmezéséhez
oladandó feladatként jelentkezik. József Attila életműve építkezése során éppen a legnehezebb életrajzi pillanatban találkozik ezzel a problémával. Baráti, orvosi és önarcképe egyként a bolond létezése biológiai tényével fenyegetik akkor, amikor poétikai gondolkozásában az alkotói eszközének, a nyelvnek az alkalmazásában ahhoz a pozícióhoz jut el, amelyet a filozófiai közgondolkozás Herakleitosz óta éppen a szocializációs konszenzus alapján bolondnak minősít. A dialogikus poétikai gyakorlatra való rátérés (nem ilyen kiélezett életrajzi párhuzammal és nem ilyen végletes poétikai következtetésekkel) a 20-as évek végén Szabó Lőrinc esetében is pszichés és alkotói válságot váltott ki: egyéves hallgatást, több éves drogos életmódot. József Attila Tverdota által számba vett alkotói önértékválsága ebből, az egymást felerősítő életrajzi és poétikai válságból eredeztethető. De ezzel magyarázható a Vas István által megérzett alkotói öntudat derűje is: a mélypontban összesúlyozódó kiindulási lehetőség, a Semmi keleti formájú értelmezése, a Valami ellen tett horizontja, a „targic joy" belső dialógusa. József Attila végül is a „Költőnk és Kora" című versben jut el e komplex problematika - öntudatos vagy sejtelemszerű - csomósodásához, a nyelvi meghatározottság megkérdőjeleződésének átélése következtében. Akár elölről építettnek (Tverdota), akár hátulról ihletednek (Vas István) tekintsük is a verset: mindkét helyén éppen a nyelvi konvenciókból való kioldás az alkotás kimondott célja, a vers belső történetének témája. Elölről: a hangok újrakomponálása a fogalommal szemben; hátulról: a jelző és jelzett közötti logikai egyezség felmondása („boldog halmokon a hullafoltok"). „Nem való ez, nem is álom,"; itt szűnik meg a kettőzött világ, az objektiváltság. Ezt a határhelyzetet még egyszer, ironikusan európai nevén akarja nevezni, de csak képletes idézőjelre futja („úgy nevezik, szublimálom ösztönöm"); erősebb az oldás: a nyelvtől elszabaduló kép („mint oszol"). Itt térnék vissza a Tao te kinghez. Ezúttal Hatvány Bertalan fordítását idézem: „Járható út nem örök út, / kimondott név nem örök név." A fordításhoz fűzött jegyzetében Hatvány még meg is jegyzi: „Waley [...] így fordítja a mondatot: az az út, amelyről 149