Kovács Árpád: Versbe írt szavak (Budapest, 2011)
Az ÉS poétikája – Kovács András Ferenc olvassa József Attilát
tékek kölcsönhatásának hordozójává. Ekképpen József Attila versnyelve a rejtett kincs státuszára tesz szert. Amit e szemantikai műveletek tematizálása révén ér el, nem egyéb, mint a József Attila verseiben szereplő szavak, sorok, alakzatok, ütemek, rímek működésének regeneráló elsajátítása. A befogadó én átírja a szavakat, azaz egy új megnyilatkozás, egy új beszédegység kon* textusába helyezi át azokat. Ám ezzel az új kontextussal új referenciát is megvalósít, hiszen saját személyes tapasztalatára vonatkoztatja a megnyilatkozást. Ily módon annak kibontakozó szövegét két beszédmód tertium comparationisává avatja. József Attila versnyelvi gyakorlatának regenerálása a saját nyelv kiművelésének előfeltétele. Amennyiben elfogadjuk hitelesnek ezt az olvasatot, akkor a fülke-fényben álló „Én" természetesen az idéző beszédaktus alanyára utal, aki az idegen szavakat saját hangján artikulálva önnön beszédét értelmezi, önmagát érti meg. De akkor a „fülke-fényben" állni azt jelenti, hogy József Attila szavait magamra vonatkoztatni, a „fül világába", annak auditív modelljébe helyezve, feltárni. Ez esetben József Attila sokat hallott és ismételt szavait - saját hangján artikulálva - újra meghallani, majd az újraartikulált szavakat megmutatni a világnak, a saját megnyilatkozásban írott diszkurzussá, verses szövegművé avatni. De az önnön hangjára figyelő alany - a versnyelv szerint a fül ágense - már nem lehet az „Én" által megjelölt alak, hiszen az „Én" az, aki kimondja a névmást s csak addig marad az én helyzetében, amíg ez az egyszeri artikuláció tart. Amikor ezt befejezi és a kimondott idegen szó megfigyelőjévé alakul át, már nem a névmás, 120