Kubinyi András: Nándorfehérvártól Mohácsig. A Mátyás- és a Jagelló-kor hadtörténete - A Hadtörténeti Intézet és Múzeum Könyvtára (Budapest, 2007)
A nándorfehérvári diadal
számadáskönyvében fennmaradt szerződések azonban csak a bánok és az udvarbíró által tartandó csapatok létszámát tartalmazzák, tehát nem a teljes várőrséget. Erre néhány fennmaradt költségvetés jellegű feljegyzésből következtethetünk. A királyi kincstartó 1504 évi költségvetése 400 gyalogost, 35 pribéket, 300 huszárt, valamint még a déli végvárakhoz szolgáló és adómentességet élvező 520 huszárt, továbbá 1000 naszádost, összesen 2255 harcost sorol fel.24 Részletesebb és így többet mond az országos kincstartók 1511-1512-re tehető költségvetése. Ez 200 lovassal és 300 huszárral számol, az utóbbiaknál elöljáróikat is feltüntetve: 8 vajdát és 22 tizedest. Ezekkel együtt 530 a lovasok száma. 400 gyalogos mellett 6 gyalogos kapitányt és 40 tizedest sorol fel, az összlétszámúk 446 fő. Itt is megtaláljuk az 1000 naszádost, közülük azonban csak 500 állomásozott Nándorfehérváron, 500 Szalánkeménen. Elükön 2-2 vajda és 40-40 tizedes állott. A naszádosok együtt 1084 főt tettek ki. A vár teljes őrsége tehát 2060 fő volt.25 Egy 1513-1514-re tehető kimutatás 700 lovast, 400 gyalogost, 1000 naszádost említ Nándorfehérváron, összesen 2100 főt.26 Úgy látszik, hogy - tisztjeiket és altisztjeiket nem számítva - állandóan 400 gyalogos és 1000 naszádos tartozott az őrséghez. (1495-ben azért fordul elő 500, mert 100 Zimonyban állomásozott.) Az 1511-1512-es költségvetésből azonban megtudjuk, hogy a naszádosok fele nem Nándorfehérvárhoz, hanem Szalánkeménhez tartozott. Ez volt a helyzet 1456-ban is, a vízi blokád áttörését a két irányban érkező magyar hajók érték el. Beszámítva a csak ritkán említett őröket (pribékek), az ismeretlen létszámú tüzéreket és kézműveseket, a vár őrsége felkerekítve sem lehetett több 1800-2000 főnél. Az 5000 fős, de még a 4000-es létszám is 1456-ban valószínűtlen. Amennyiben már ekkor is voltak vojnikok, ezek egy része valószínűleg a váron kívül lehetett. Számolnunk kell azonban a nándorfehérvári városi polgársággal is, amely részt vett városa védelmében. Ok azonban nem lehettek többen néhány száznál. így a két várnagy, Szilágyi Mihály és Geszti János parancsnoksága alatt legvalószínűbben 2000 fegyveres állhatott.27 Problematikus Hunyadi seregének nagysága is. Elvileg állhatott 12 000 emberből. Számolnunk kell ugyanis a főkapitány saját csapataival, viszont arra is gondolnunk kell, hogy nem hagyhatta őrizet nélkül az ugyancsak reá bízott Temesvárt és Szörényvárt, valamint Erdélyt. Ezért, noha vitán felül ő rendelkezett az országban a legnagyobb, méghozzá harcedzett fegyveres erővel, ennek csak egy részét vethette be. Azt a források, de még inkább a történészek rendre hangoztatják, hogy a magyar urak - néhány kivétellel - nem támogatták, így legfeljebb egy fél tucat bárói bandérium vett részt a harcokban. Egy bandériumhoz minimálisan 50 lovas kellett, így együttvéve nem valószínű, hogy 24 Kiadta: Thaüóczy-Horváth, 1915. 179-180. o. Az 520 huszár a vojniknak nevezett katonaparasztokat jelenti. Lásd róluk alább, „A Szávaszcntdemeter-Nagyolaszi győzelem 1523-ban” e. tanulmányomat. Mivel nem tudjuk, hogy a vojnikrendszer mikor keletkezett, nem biztos, hogy ez az erő 1456-ban is rendelkezésre állt-e. Hozzá kell tenni, hogy ezek nemcsak Nándorfehérvár, hanem az alája tartozó várakat is erősítették. Ennek ellenére az alábbiakban számolok velük. 25 ThaUóczy-Horváth, 1915. 186-188. o. Megjegyzem, hogy a szávaszentdemeteri tanulmányban nem vettem figyelembe a tiszteket és az altiszteket, ugyanis nem biztos, hogy beleszámíthatók-e a létszámba, vagy a közemberek között ők is szerepelnek. 26 Lásd a 24. jegyzetben említett szávaszentdemeteri tanulmányt. 27 A szakirodalom általában elhallgatja, hogy Nándorfehérvár élén két kapitány, Hunyadi és Újlaki Miklós állott. Előbbit sógora, Szilágyi Mihály, utóbbit pedig Geszti János helyettesítette. Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301-1457.1. k. (História Könyvtár. Kronológiák, Adattárak. 5.) Budapest, 1996. 375. o. 17