Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945-1991 - Irodalomtörténeti füzetek 130. (Budapest, 1993)
II. Műnemek és irányzatok 1945 és 1948 között
Minthogy azonban Szabó Lőrinc lírája éppúgy megőrizte a költészet nyelvbe vetett bizalmát, mint József Attiláé, a Különbéke (1936) amolyan fordulat utáni egyensúlyt teremt verseinek világában. Egyensúlyt az önmagát az empirikus teljességben felismerő szubjektum hangoltsága és e magatartás nyelvi kifejezhetősége között. Leíró és epikus, idillikus és élőbeszédszerű versek jelzik ennek a poétikai kiegyenlítődésnek a bekövetkeztét. A szituáltság itt elsődlegesen nem belső ellentéteken át formálódik meg, hanem inkább a megfogalmazásban tudatosodik: a dolgok elvi elmondhatósága egyfajta szemlélő belátásnak lesz a függvénye. A Tücsökzene (1947) alighanem máig sem nyerte el méltó helyét az újabb magyar irodalom történetében. Fogadtatása ugyanis arra vall, hogy értékeit elismerve sem vette észre a kritika: az 1945 — 48 közötti periódus költészettörténeti fejleményei olyan metafizikai horizontok időleges megerősödésével jártak együtt, amelyeknek a nézetéből a Tücsökzene csupán egyfajta összegző, önéletrajzi ciklusként értelmezhető. A kései József Attila költészetének nyelve öröklődött uralkodóan tovább. Éspedig olyan tapasztalatnak a hordozójaként, amely az ember metafizikai legyőzetésének fogta fel a személyiségértékek megsemmisülésének és az én felbomlásának folyamatát. E nyelvi pozíció abszolút határaiig jutva József Attila lírája poétikailag mintegy végérvényesen foglalta alakba az ilyen legyőzetés méltóságát. Nem véletlen, hogy a kései versek nyilvános magánbeszéde csak az Eszmélet széttartó, kizárásos, végső formulákra nem hozható szemléletmódjának feladása árán talált rá e végletesen zárt, szentenciaszerű, ítélő és összegző modalitására. A vágyott értékek még negatív alakban is csak így voltak megszilárdíthatók. Szabó Lőrinc lírája viszont továbbvitte azt a nyelvi magatartást, amelyben elválaszthatatlanul olvadt egybe az alanyi és a személytelen beszédtávlat kettőssége: az instanciahiány dialogikus következményei nem tették lehetővé a szólamok egyikének felülkerekedését. Vagyis, a Tücsökzene nem támaszkodhatott a tragikus emelkedettségű nyelvhasználat ama változatára, amelyik a Semmi metafizikai végpontja felől nyerhette (volna) el a tiszta egyszólamúság méltóságának biztosítékait. Mivel József Attila lírája folyamatszerű — bővülő 26