N. László Endre: A dunai aranymosás. Aranymosó cigányok a Kárpát-medencében (Budapest, 2001)
A dunai aranymosás
hogy a Duna fövenyében egyre kevesebb az arany. Ezt mondták száz, meg kétszáz évvel ezelőtt is.- Akkor Ön most miért őszinte hozzám?- Már előbb megmondtam! Az arany sok, és én csak egyetlenegy ember vagyok. Ha állandóan mosnék, akkor sem tudnám a Pozsonytól Komáromig tartó Duna-szakasz déli partján a föveny aranyának a századrészét se kimosni! S amit azonnal nem termelünk ki, annak a döntő többségét a következő áradás továbbviszi, vagy betemeti. Szakolczai Antal már évtizedekkel a halála előtt is mindig azért harcolt, hogy kezdjék meg a dunai arany nagyüzemi kitermelését, találjanak ki már végre valami jövedelmező megoldást, s ne veszszen kárba a kincs, amire olyan nagy szüksége volt és van a magyar hazának! Tisztában volt azzal, hogy a kenyerét akkor sem veszik el, ha nagyüzemileg kezdik kitermelni a föveny aranyát. Ő mindig talál elég aranyat a gépekkel ki nem termelhető helyeken, csak győzze kimosni! Nem értem meg és sohasem értettem meg azokat az embereket, akik másként gondolkodtak ezzel kapcsolatban, akik Rozmann Kálmánhoz hasonlóan magukénak tartották a dunai föveny minden kincsét, gazdagságát, s ha már ők képtelenek annak a kitermelésére, hát másoké se legyen! Inkább vesszen az érték, ne legyen senkié, ha már az övéké nem lehet! Szerintem az ilyen és hasonló gondolkodású embereknek egyáltalán nem kellene engedélyezni az aranymosást! Hát nincs igazam? A harmincas években egymástól tanultunk, egymásnak gyakran segítettünk, s azóta is mindenkinek szívesen elmondtuk, megmutattuk, amit mi tudtunk. Ezt csinálta megboldogult Szakolczai barátom, s ezt csinálom én is. Ha valaki eljön hozzám, s látom, hogy komolyan érdeklődik, hogy nem szenzációra vadászik, nem néz hülyének, vagy nem szerencsevadász, s ráadásul még a vízállás is megfelelő, akkor azt mondom neki, hogy:-Nézze, barátom! Két mosópadom van, két teljes aranymosó felszerelésem. Jöjjön, mossunk együtt aranyat! Szép munka, egészséges munka, nem bánja meg. Ha a saját szemével látja, ha a saját kezével csinálja, akkor tanulja meg legkönnyebben ezt az ősi mesterséget, és csak akkor írhat is róla érdekesen és - igazat! Senkit nem vezetek félre. Hiszen ezzel csak a hitelemet rontanám, önmagam tenném nevetségessé egykori aranyásztársaim emléke és a világ előtt... Igaz ugyan, hogy ma már nem él itt olyan sok aranyász, mint régebben, vagy a múlt században, de azért még ma is vannak olyan szakemberek Magyarországon, akik el tudják dönteni, hogy igazat mondok-e, vagy pedig csak hazudozom összevissza. Utoljára egy szegedi egyetemen tartottam előadást. Egy apró mosópad-modellen - a hallgatók szeme láttára - mutattam be az aranymosást. Amit mondtam, mindjárt szemléltettem, bizonyítottam is... Szerintem ezt csak így lehet, ezt így kell csinálni!- Beszéljen bővebben, Lajos bácsi, erről a szegedi előadásáról! Kinek a meghívására ment el oda? - teszem fel neki a következő kérdést.-A szegedi József Attila Tudományegyetem először 1976-ban, majd pedig 1979-ben hívott meg engem, hogy előadást tartsak a hallgatóknak és tanáraiknak a dunai aranymosásról.- Honnét, kitől tudták meg Szegeden, hogy maga itt Ácson aranyat mos?- Hát látták azt a rövid tévéfilmet, olvasták az újságcikkeket, meg aztán egy nagyon kedves fiatalembertől... Róla külön is szeretnék beszélni. Amit most elmondok magának, az még 1976 nyarán történt... Mossuk ketten az aranyat. Egyszerre csak megáll a magaspart szélén egy motorkerékpáros fiatalember. Nézi, mit csinálunk, majd lejön hozzánk és hozzám fordul:- Maga a Nagy Lajos bácsi?- Én, de csak kénytelenségből, mert a franciák királya nem lehetek. Aztán miből gondolja, hogy az vagyok, aki vagyok? 253