Pála Károly (szerk.): Tankönyvháború. Viták a gimnáziumi irodalomoktatás reformjáról a hetvenes-nyolcvanas években - Iráyított irodalom (Budapest, 1991)
Második felvonás. Irodalom II.
fölékesített záróversszaka. Gyulai Pál, Vörösmarty első nagy méltatója nem túlságosan rajongott A vén cigányért; a „nyugatosokat” viszont éppen a huszadik század emberének zaklatott, diszharmonikus lelkivilágához közel álló modernség, „szent őrület” bűvölte el a versben. Ismerjük az Ady Léda- vagy magyarságversei körül a költő halála után is évtizedekig dúló harcokat. Tucatjával szaporíthatnám az irodalomtörténeti példákat. Azok azonban, akikben még él a múlt valóságos, ma is élő és érvényes értékeinek tisztelete, nehezen tudják szó (és szívfájdalom) nélkül elviselni, hogy korunk általános kiábrándulása most már az irodalomtörténeti múlt nagy alkotóit és alkotásait is kikezdi. Méghozzá tudományosan. Itt volt például az /smégis”-\ita. Nemcsak filozófiailag-logikailag, hanem esztétikai szempontból is elmarasztalódtak nagy költőinknek azok a költeményei (akár a legnagyobbak is), amelyekben a költő keserű, pesszimista gondolatok után „mégis”-bizakodással, reménykedéssel — Szerb Antal szavával: „irracionális reménnyel” — fejezi be a verset. József Attila Hazámykban a befejező szonett („S mégis, magyarnak számkivetve / lelkem sikoltva megriad — / édes Hazám... fogadj szívedbe... ”), „nemcsak a vers első hat részétől idegen”, nemcsak logikailag következetlen, hanem esztétikailag is. ,A tetőpontról hirtelen zuhan le a vers...: a hetedik szonett első szakaszát mintha nem is József Attila írta volna, szóhasználatát, szóösszetételét figyelve, mintha nem is XX. századi költő írta volna” (Levendel Júlia: Esti kérdés, a Horgas Bélával közösen írt Nyomolvasás című kötetben.) A tanulmány szerint, amelyből idéztünk, Vörösmarty Gondolatoka könyvtárban című nagy bölcselő költeménye is „megdöbbentően egyenetlen meditáció”. Természetesen! Hiszen ennek a bölcselő ódának a megrázó hitele éppen abban rejlik, hogy a költő nem „kész”, didaktikus megállapításokat „közöl”, hanem — igazi lírikus módjára — vévigvezeti olvasóját saját gyötrelmes gondolatrajzásának hullámvölgyein és hullámhegyein, hogy végül diadalmasan fölvezesse a megtalált megoldás eszmei magaslatára. A szerző szerint — a boldog jövő „naiv, már-már giccses csábítása után” — ebben a versben is következetlen az optimista „vigaszt” és „reményt” adni szándékoló befejezés. Hát lehetetlen, hogy egy költő — egy ember — pesszimista tépelődésein végül is hitelesen, hihetően felülkerekedjék a 215