Pála Károly (szerk.): Tankönyvháború. Viták a gimnáziumi irodalomoktatás reformjáról a hetvenes-nyolcvanas években - Iráyított irodalom (Budapest, 1991)
Negyedik felvonás. Irodalom IV.
versben (García Lorca sem „egyéni gondjait és örömeit énekli meg”); mintha bármikor is így lett volna, ha akarta a költő, ha nem, ha egyáltalán méltó volt a költő névre. S ebből következőleg például olyasmit sugall, mintha ma már nem születhetne érvényes élménylíra, vagy mintha ez csupán magánlíra volna és lehetne. Az intellektualitásban jelöli meg századunk költészetének egyik specifikumát (nem létezett ilyesmi mindig is?); egy helyütt azonban azt is mondja, hogy a költő a logikát analógiával helyettesíti, mintha az analógia nem logikai művelet volna. Felült a tankönyv bizonyos új keletű divatoknak is; például láthatólag beleszeretett az „önmegszólításos verstípus” fogalmába, s elemzéseiben ez olyan, mint a kályha, csak innen tud elindulni (bár gyaníthatólag ez a verstípus is igen régóta létezik, ha önálló típus egyáltalán). A próbakő kétségkívül József Attila költészete, s ő meg is kapja a kellő mélységet és terjedelmet. Bár itt is vannak zavaró mozzanatok. A tankönyvíró annyira „belejött” az egzisztencialista fogantatású művek elemzésébe, hogy olykor mintha József Attilát is egzisztencialista költőnek akarná átstilizálni (például a Holt vidék „a filozófiai értelemben vett semmit idézi meg”?). Miközben nem rajong marxista szellemben fogant nagy társadalmi verseiért, hajlamos volna vallásos költőt faragni József Attilából (csak nem azért, hogy Pilinszky János még méltóbb folytatója lehessen?). Továbbá a versek minuciózus szerkezeti elemzése helyenként leragad a puszta formánál, nem jut el a tartalomhoz; szinte megfeledkezik a költő személyiségéről és a társadalomról, amelyben élt, s ezért képtelen érzékeltetni a költő sorsának szociális rettenetét, úgyhogy betegségéről nincs mit mondania: egyszerűen idegbeteg volt — és punktum! Létélményét egyébként is egzisztencialisztikusan elontologizálja, mintha nem is egy konkrét társadalmi létélményről volna szó a költőnél. Szerintem még problematikusabb azonban, ahogy Pilinszky Jánost állítja az 1945 utáni magyar költészet centrumába (még Weöres sem látszik a tankönyvben hozzá foghatónak). Mellette nemcsak azok törpülnek el, akiket meg sem említ (nem sorolom fel, bár beszédes a lista, s feltűnő, hogy zömmel a marxizmus vonzáskörében alkotó költőkről van szó), hanem elhalványulnak azok is, akiknek külön fejezetet szentel. S nemcsak Nagy László vagy Juhász Ferenc, hanem Illyés Gyula is. Illyés egész monumentális, sokműfajú életműve akkora terjedelmet kap, mint Pilinszky. És Illyésre nem veszteget a tankönyv olyan méltató szavakat, mint Pilinszkyre, „aki a XX. századi magyar nyelvű kultúra egyik legna442