Szántó Judit: Napló és visszaemlékezés (Budapest, 1997)
Jegyzetek
valóban 1934 elején „menekült”. Tehát, ha József Attila és Szántó Judit úgy váltak el, hogy 400 pengőt osztottak szét, akkor az az őszszeg valószínűleg nem Babitstól érkezett. 207. „Egyszer élünk, egyszer élünk, egy parasztot lecserélünk!” - Nagy Lajos mondókájára Román József - aki Szántó Judittal ellentétben tudott sakkozni - így emlékszik vissza. 208. József Attila 1934. április 16-i levelében ezt írja: „Május elsejére szívesen fölmennék Pestre, hogy mindent elölről kezdjünk.” Szántó Judit válasza nem maradt fenn; a második József Attila-levélre Szántó Judit Jussé kibővítve” emlékezik. 1934. május elsejei datálással József Attila ugyanis ezt írja: „Nem tudtam fölmenni, mert mindenünnen, ahová írtam, lemondó választ kaptam. Te is hangsúlyoztad, hogy nem hívsz, bár vársz. Mire megyünk mi ilyen büszkeséggel? [...] mert én nem bírom nagyon megtartani magamat, ha te büszke vagy - és nem hívsz, nekem meg pénzem nincs.” (Lásd: JAVL. 300. 1.) 209. Az Elégia (1933) című vers utolsó versszaka, kissé szabadon. Pontosan: „Tudod-e, milyen öntudat kopár öröme húz-vonz, hogy e táj nem enged és miféle gazdag szenvedés taszít ide? Anyjához tér így az a gyermek, kit idegenben löknek, vernek. Igazán csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz, Magaddal is csak itt bírhatsz, óh lélek! Ez a hazám.” Szántó Judit itt nyilvánvalóan téved. József Attilával 1934-ben „alkudozott” levelezés útján az újrakezdésről (Lásd előző jegyzet). Az Elégia című vers viszont már 1933-ban megjelent a kolozsvári Korunk július-augusztusi számában. Az viszont elképzelhető, hogy az Elégia valamiképp mégis engesztelő versként született, de akkor az Oda ellensúlyozására írta a költő. (Bár a JAÖV. II. kötetben Stoll Béla előbbinek jelöli az Elégiát, de ez csupán a megjelenés dátuma szerinti meghatározás.) 210. Szántó Judit naplóbeli túlzását évekkel később is megismétli. Lásd 6. jegyzet. 231