Székely György: Népek, rendek, dinasztiák. Tanulmányok Közép- és Kelet-Európa hadtörténetéből - A Hadtörténeti Intézet és Múzeum Könyvtára (Budapest, 2010)
Veszprémy László: Előszó
A hazai historiográfiában csak kevés kutató látóköre terjedt a Fekete-tengerig, így a török terjeszkedés nálunk méltatlanul háttérben maradó aspektusait mutatja be az Olasz kolóniák tatár és török között című írás. E területen is megállapítható, hogy az erőviszonyok hosszabb távon az erőiket összefogni nem tudó kolóniák és II. Mehmed szultán birodalma között egyre inkább az utóbbi javára alakultak. Kaffa városa lengyel és magyar kapcsolatai dacára is hosszas harcok után, 1475-ben elesett, és ezzel megszűnt az oszmánellenes erők összekötő pontja lenni. II. Bajezid szultán alatt pedig a román történészek által olyan alaposan tárgyalt fekete-tengeri part menti kikötők (Kilia, Cetatea Álba) is oszmán kézre jutottak. A nyugati és helyi, balkáni erők közötti együttműködés lehetőségeit és korlátáit tárgyalja Szkanderbég. Albánia hőse a nagyurak és a külhatalmak között címmel. A Szerző felismeri a problémát, hogy a számos közhellyel terhes Szkanderbég-képben a köztörténeti és hadtörténeti szempontú források nincsenek összhangban, s írásában ezeket veszi számba. Itt is beigazolódni látszik, hogy az albán esélyek romlását a szomszédos hatalmak egymással való versengése segítette elő, mivel a számottevő katonai erővel rendelkező Magyarország, Velence és Nápoly egymással rivalizáltak. Ebben az összefüggésben értelmezhető a törökellenes magyar szerepvállalás korlátáira figyelmeztető írása az 1456-os eseményekről (Hunyadi, Kapisztrán és a népi keresztesek nándorfehérvári diadala). Ezt azzal zárja, hogy „a belgrádi győzelem lezárta azoknak a diadaloknak a sorát, amelyben a magyar és a szomszéd népek Hunyadi vezetésével hosszú időn keresztül gátat vetettek az előnyomuló oszmán hatalomnak. A belgrádi győzelmet nem sokkal utóbb a nagy hadvezér halála követte. Vele együtt egyelőre sírba hullott a keresztesek álma is.” A 2008-as Hunyadi Mátyás-emlékévnek is egyik megválaszolatlan kérdése maradt, hogy mi is volt Mátyás külpolitikai koncepciója, birodalomalkotása célja (Sikerek és ellentmondások Mátyás két imperium elleni politikájában). Mindmáig akadnak, akik úgy vélik, hogy a nagy király akcióit egy későbbi hadműveletnek, illetve a Balkán területeinek visszahódításának feltételezett távlati célja vezérelte a csehek és a Habsburgok ellen. Mások éppen ellenkezőleg azt hangsúlyozták, hogy nyugati hódításaival Mátyás elvesztette a lehetőségét a cseh és a német-osztrák szövetségre. Kérdés, hogy Ausztria részleges birtoklásával Mátyás számára tényleg lehetőség nyílt-e arra, hogy az osztrák tartományokra támaszkodva az Oszmán Birodalomra törjön? Azonban joggal figyelmeztet Székely professzor arra, hogy a nemzetközi erőviszonyok folyamatosan a törökök javára tolódtak el, s így mindenképpen Mátyás érdemének lehet tekinteni, hogy túlzott agresszív fellépésével, s „nem kockáztatott meg egy újabb Nikápolyt, Várnát vagy Rigómezőt”. Az európai „nagy stratégia” számára ígéretes lehetőséget kínált az oszmánok és a karamánok elhúzódó rivalizálása, ami a magyar királyok figyelmét is felkeltette (erről már e kötetben korábbi, a magyarországi török politikával foglalkozó írásában is olvashattunk). Joggal látja úgy a Szerző (Az anatóliai Karamánia az oszmánellenes kétfrontos elképzelésekben), hogy mire az európai államok (Velence, Magyarország, Moldova, Mátyás király, Nagy István állama) képesek lettek volna egy határozottabb fellépésre az oszmánok elleni küzdelemben, potenciális szövetségesük, a karamánok emírsége hanyatlási periódusba jutott. A közép-európai politikai összefüggésekben és kapcsolatrendszerben való biztos tájékozódás mutatkozik meg A rendek válaszúton. A dinasztiaváltás harcai 1490-1492-ben 9