Sziklai László: Megélt esztétika - Alternatívák (Budapest, 2010)
Úton
József Attila és az elidegenedés A reprezentatív költő1 Nemrégen bukkant elő az a meghatározás, amelynél pontosabb és időszerűbb elképzelhetetlen: „József Attila a költészet maga. Tragikus sorsa révén éppen a sors iróniája, a Történelem tette azzá, úgyhogy ha egy ma emberének az utcán (történetesen!) a költészetet hozza valami az eszében, elsőre alighanem az ő nevét fogja társítani hozzá."1 2 Lehet, hogy az utca emberének még nem mindig kézenfekvő vagy már nem egészen automatikus ez a társítás. Az viszont bizonyos, hogy időszerű helyére állítani itt és most azt a költőt, aki maga a költészet, mivel ebben aligha lehet váltásról szó. József Attila a költészet maga, akiről a feltehetően Babits ihlette Németh László 1929-ben a Nyugat decemberi számában alpári dühvei azt írta, hogy ,,[a]z a gyanúm, hogy a dalnak ez az apátlan-anyátlan Kakuk Marcija szívesen elálldogál a tükör előtt s elébb költötte meg József Attilát, a szappanfőző és a kefés asszony gazdátlan árváját, mint az itt közölt verseket". Németh Lászlónak ekkor volt bátorsága arra figyelmeztetni, hogy azt nem higgye „ez a mitugrász önjelölt proliköltőcske, hogy izgága, mocsári széptevésével bárkit megtéveszthet: a Pamaszszusnak ma is akad még szakavatott őrző-védelmező embere".3 1 Megjelent: Eszmélet, 66. (2005. nyár), 6-18. o. 2 Marno János: „Abal flótás-József Attila", Enigma, 42. (Soá), 92. o. (Kiemelés: Sz. L.). 3 Uo. 99. o. 117