Zelk Zoltán: Só és emlékezet. Válogatott versek 1925-1981 (Budapest, 1997)

József Attila halálára

lepkék tántorgó repülését s a tollas fényeket az ágon... — ki őrzi őket, hogyha elmegy, ki félti és ki tartja számon? Be szép volt és milyen fenséges! — Halljátok? Ordító szelekben és felhők lenge, lágy neszében hirdeti a Legyőzhetetlen: „Csonttestem s gyilkos ólomujjam sajog a körmétől, fogától, nem vívott így még senki vélem — mondjátok hát: Hős volt és bátor!” József Attila halálára 1 Ablakban állsz, nézed a sötétet, a tájat, mely fölfalja önmagát, szörnyű torkában tűnnek már a házak, fogai közt megroppannak a fák. övé e táj, ez volt rút birodalma. S most pusztul ím: nem is táj volt, de láz, kigyulladt esze hímezte a földre s hogy ő elment, hát tűnik a varázs! 2 S a nyomor is! A végső-végső éj ez! Elpusztulunk, s majd károgva repül gondjaink nagy, sötét varjucsapatja és boldog tájak tornyain leül. S mit ő dalolt, rekedt-károgva mondják majd szüntelen, az idők végéig az aljas kort, az álmodott vidéket, a városszélek bús szegényeit. 52

Next