Csejtei Dezső - Juhász Anikó: Filozófiai elmélkedések a tájról - Monumenta Hispanica 6. (Máriabesnyő, 2012)
V. fejezet. JOSÉ ORTEGA Y GASSET TÁJFILOZÓFIÁJA - Exkurzus: A táj mint kép és a tájkép mint mûalkotás
gábanhajózik, s olyasvalamire keresi a megnevezést, ami nemcsak a maga elkülönítettségében, a maga szigetvoltában fontos, hanem összefüggéseiben, olykor akár még az adott tájhoz való tartozóságában is. A költõi nyelv metaforái viszont inkább a gazdagodás, az új asszociációk felfedezéséhez vezetnek. Viszont ha a mély gondolat és a metaforák találkozásáról van szó a gondolati lírában,akkor inkább afelé mozdul az inga nyelve, ami a tudomány nyelviségében is tapasztalható. Ha a költõ a versbe foglalt állítást képes rámozdítani valami elemi erejû evidens képre „szeretlek, mint... mélyüket a hallgatag vermek” (József Attila), akkor olyan képet alkot, amely bizonyító erõvel bír, s amely tartósan formál befogadói érzületet is. Ortega a spanyol festõk képeit, tájképeit elemezve is arra mutat rá elsõsorban, hogy szoros kapcsolat van az alkotó lelkülete, belsõ képei, evidenciát hordozó képei és a festményei, a megfestett tájképek között. Figyelmeztet viszont arra, hogy a képi figurák és jelentéstartalmak nem rendelhetõk úgy oda bármely mûvész biográfiájához, például Goya, Velázquez, Zuloaga esetében, ahogyan egy-egy pontban kimerevíthetõk és odarendelhetõk, mondjuk, a számadatok. Hogy az elõbb mondottakat egy Ortega által is alaposabban megvizsgált példával illusztráljuk: Goya élete nemcsak külsõ – külsõleg feltáruló – élet volt, hanem egy belül megélt,belül kihordottélet is. S ez utóbbi semmivel sem volt kevésbé valóságos, mint az a szemeknek kitett külsõ. Másrészt – mint ahogy erre bizonyságul szolgál az utólag megkreált Goya-legenda is – még az adatok ún. realitása is nemegyszer csak viszonyítás és nézõpont kérdése. Az emberek fantáziája ugyanis képes igencsak „meglódítani” bármit, még akár oly módon is, hogy az a fantáziaproduktum késõbb – az idõben messzebbre kerülve – már épp a maga kreáció mivoltában tûnik vaskos realitásnak. A „lódítás” legfõbb húzófonala pedig nemegyszer az, hogy egyértelmû megfeleltetést létesítenek a létrejött mûalkotás, valamint a mögüle esetlegesen kibányászható életrajzi motívumok között, mondván (pl. Goya esetében): aki ilyen holdkóros képeket, tájakat festett, az a maga külsõ életében és minden egyes megnyilvánulásábanisfeltételezhetõen holdkóros lehetett. Így lett azután – mint késõbb kiderült, egyáltalán nem bizonyítható és dokumentálható módon – Goya az utókor emlékezetében duhaj nõcsábász és társaságfi, szörnyek társaságában a valóságban is szívesen idõzõ mesterember. S aztán ettõl a meggyökeredzett képtõl már nem szívesen vált meg késõbb senki. Hiszen ha egy képi skandalumot a valóságos élet skandalumamegmagyaráz, érthetõvé tesz, akkor mintha már – legalábbis félig-meddig – a titkot magát is leleplezték volna. A visszaemlékezések ugyanakkor szeretik a nagy embert gyakorta úgy is láttatni, mint akinek a nagysága már életében is egyértelmû és félreismerhetetlen volt, holott például Goya nagyságára még az akortársmûértõ is sajnálta a szót, aki Goyával egyébként élete végéig a legszorosabb barátságban állt. Ez a szakértõ Jovellanos volt. Õ Goyát, festményeire célozva, leveleiben csak elvétve említi.657Ortega annak a meggyõzõdésének ad hangot, hogyez minden 337 Csejtei-Taj_L-size.qxd 2012.10.05. 12:09 Page 337