Karácsony András: Jogfilozófia és társadalomelmélet (Budapest, 2000)
Előszó
5 ELŐSZÓ E kötet tanulmányaiban egy hosszabb kutatási időszak eredményeit foglaltam össze. Közel másfél évtizede fordult érdeklődésem Niklas Luhmann szociológiaelméleti munkássága felé. Azonban hamar be kellett látnom, hogy az elméleti újításaival jelentős hírnevet szerzett német gondolkodó könyvei, tanulmányai folytonosan átnyúlnak a megszokott diszciplináris határokon, azaz mondandójának relevanciája nem korlátozódik az elméleti szociológián belül folyó diskurzusra. Ez persze tagadhatatlan növelte az elmélet feldolgozásának nehézségeit, hiszen az intellektuális vizsgálódások igen szerteágazó területén kellett követnem a luhmanni vizsgálódásokat. Jogszociológiai kutatásaiban jogfilozófiai és társadalomelméleti problémákra reflektált, a szerelem jelentéstanának történeti elemzésében a modernné váló Európa irodalom- és művelődéstörténetében kalandozott, négy kötetnyi tudásszociológiái tanulmányai nemcsak e tudományterület kánonját újították meg, hanem emellett az újkori filozófiatörténetben is eligazítást adtak. Ezt ismerve nem meglepő, hogy Robert Speamann 1989-ben, Luhmann munkásságát a Hegel-díj átadásakor méltatva, a következőket jegyezte meg: „Egyedül azok az ismeretek, amelyek lábjegyzeteiben jelennek meg a 17. és 18. századi francia morálfilozófiáról, már önmagukban több filozófiai disszertációra való anyagot tartalmaznak. Még a hivatásos filozófusok között sincs mindenki abban a helyzetbe, hogy felvegye a versenyt Luhmann reflexióinak engesztelhetetlenségével, fogalmi eszköztárának precíziójával és mélységével". Az említett nehézségek azonban egyúttal ösztönzést is adtak. Ösztönzést arra, hogy bátrabban közlekedjek a diszciplináris határok között. Ennek az eredményeként születtek meg e kötet tanulmányai is. S ennyiben nemcsak az a fejezet, ami konkrétan Luhmann jogfelfogását elemzi, érintett a számomra tanulságos luhmanni intenciókkal, hanem a többi is. Ez az intenció nagyon egyszerűen megfogalmazható, s itt arra a felszólításra kell utalnom, amit Luhmann az általa igen nagyra tartott George Spencer Browntól oly gyakran idézett: „Draw a distinction!". Ez a felszólítás, kitekintve a luhmanni alkalmazás eredményeire is, a következőképp magyarítható: légy fogékony a megkülönböztetések keresésére! Ugyanis megfigyelni valamit, azt jelenti, hogy megkülönböztetéseket alkalmazunk. Luhmanntól persze nemcsak ezt a módszertani útmutatást tanulhatjuk meg, hanem a széleskörű feldolgozás igényét is. Azt, hogy egy-egy téma új elméleti perspektívába állítása során néha el kell hagyni azt az útvonalat, amit a diszciplína konvenciói jelölnek ki. E könyv témáiban, annak ellenére, hogy a filozófia néhány klasszikusát érinti, a 20. századi magyar gondolkodástörténet egyik legjelentősebb alakjának, Bibó Istvánnak jogfilozófiai elképzeléseit tárgyalja, illetve az európai egységgel kap