Reiman Judit - Pálfalvi Lajos: Irodalom és normalitás. Tanulmányok a modern lengyel irodalomról és színházról - Vita Sarmatica 2. (Máriabesnyő - Gödöllő, 2006)
Reiman Judit: A túlélés reflexiói
szempontból is. A szigetet az idegenség tengere vette körül, ezért lakói befelé fordultak, teljes önellátásra ítélve, beleértve az időszámítást is. A part innen nem volt látható, csak emléke élt a sziget lakóiban, ami összetartotta és rendkívüli teljesítményekre ösztönözte őket. Mindenki mást, többet csinált mint otthon, és a hazatérés reményében másokat is fokozott teljesítményre késztetett: egy mondatban talán ebben lehetne összefoglalni a lengyel irodalmárok magyarországi tevékenységének lényegét. Magyarország és a magyarok a lengyelek számára az idegenséget, egy másik világot testesítettek meg. A megismerhetetlenség, áthatolhatatlanság képzetét elsősorban a magyar nyelv keltette, a szavak és feliratok, amelyeknek „nemcsak hogy a jelentését nem tudták megfejteni, hanem a szavak sorrendjét sem értették”, ahogy a nyelvész Jan Reychman, a Varsói Egyetem magyar tanszékének későbbi alapítója írta 1943-ban első magyarországi élményeiről.12 A magyar nyelv elsajátításának kísérlete tehát nem akármilyen feladat volt, amit azonban a toliforgatók többsége vállalt, elsősorban a fiatalok és a legfiatalabbak, a balatonboglári lengyel gimnázium tanulói. Stanislaw Vincenz a már említett, 1942-ben írt Hungarica. A barátság ajándékai című esszéjét a vándorlás és a hazatérés eposzával, az Odüsszeiával indítja, és a magyarokat a vendégszerető phaiákokhoz hasonlítva honfitársait arra buzdítja, hogy ahelyett, hogy Magyarországot váróteremnek vagy szállodának tekintenék, éljenek a lehetőséggel, ismerjék meg vendéglátóik földjét, nyelvét, kultúráját, hiszen ezzel önmagukat gazdagítják, és szolgálatot tesznek az egész lengyel nemzetnek. „Az az igazság, hogy ha lebecsüljük vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk szomszédainkat, különösen magyar barátaink művelt nemzetét, és ugyanakkor az iránt érdeklődünk, ami távoli - nem mintha olyan nagyszerű volna, hanem mert jegyzik a világpiacon -, akkor saját magunkat becsüljük le”- írja.13 Nem sokkal később, miután elhagyta Magyarországot, ezt írja: „Arról van szó, hogy azok az országok, ahol vagyunk, ne maradjanak számunkra teljesen idegenek. Bizonyos mértékig legyen a miénk, vagyis legyen közös. Akkor nem lesz szükség hízelgésre, lehetetlen lesz az idegengyűlölet és a nárcizmus. Az idegenekkel való szélesebb körű csere olyan kezdeményezés, ami otthon, lengyel környezetben is jó hatással van az emberre, megszabadít a közhely patinájától és a hamis szólamoktól.”14 Vincenz, a „multikulturalitás” teoretikusa és gyakorló gondolkodója ismerte fel a legvilágosabban a kulturális csere lehetőségét és jelentőségét, a benne rejlő hatalmas perspektívákat. Ha rajta múlt volna, ez valószínűleg szélesebb körben is megvalósul. A gyakorlat bebizonyította, hogy az elidegenedés és kétségbeesés leghatékonyabb ellenszerének valóban a magyar nyelv tanulása és az irodalmi fordítások bizonyultak. A lengyel szerzők többnyire verseket fordítottak, amelyek megjelenhettek a lengyel sajtóban és kielégítették a lengyelek írott szó iránti csillapíthatatlan éhségét. A legkedveltebb magyar szerzők Ady és József Attila voltak, de szép számban jelentek meg Petőfi-, Arany-, Kisfaludy, Kosztolányi-, Babitsfordítások is. 9