Agárdi Péter et al. (szerk.): A hetvenes évek kultúrája. Tanácskozás a Fiatal Művészek Klubjában 1980. április 10–12. - Irányított irodalom (Budapest, 2002)
A "nihil" és a művészet
követni, hiszen arra akarok reflektálni, ami elhangzott. Főképp Könczöl Csaba metaforikájával vitatkoznék, de mielőtt erre kanyarítanám a szót, két másik hozzászóló egy-egy mondatáról mondanék valamit. Csak hogy ne maradjanak meghallatlanok. A hatvanas évekből - amikor én már éltem, s viszonylag felnőttszerűen - emlékszem egy felszólalásra; lehet, inkább csak szőkébb körben hangzott el. Mert - mondta az illető -, ahogy József Attila mondta, mért legyek én tisztességes, kiterítenek úgyis? Úgy éreztem, amikor az imént, Tütő Lászlótól a futballistáról hallottunk, akinek nem szabad tiszta fehér mezben vonulnia le a pályáról, hogy ez az általam hallott mondat hetvenes évekbeli, modernizált párja. Szociális kérdéseket feszeget, s azt állítja, hogy aki fehér marad, az „nincs játékban”. Hát nem tudom. A József Attila-sor kicsavarása mintha őszintébben hangzott volna. Mert figyeljük meg, amikor ez a szép hasonlat elhangzik, még nem tudjuk, miért folyik a játék, mi a tétje. Csak a nemes elhatározásról van tudomásunk, hogy a felszólamló nem fog visszariadni a besározódástól, és nekünk is ezt tanácsolja. Ugyanilyen figyelemre méltó Wintermantel István pluralizmus-fogalma. Igazán nem akarom, s nagyon helytelennek tartanám, ha ennek a beszélgetésnek Wintermantel István lenne a Prügelknábéja, de hát, amit mond, s főleg amit gondol, ahogy mondani szokták, tipikus. O ugyanis azt mondja, hogy léteznek reáliák az egyik oldalon és léteznek lehetetlenségek, illúziók a másikon. Ha valaki mind a kettőt ki akarja mondani, akkor pluralista. De aztán azt is mondja, hogy a mi társadalmunkban mindenféle alternatívák léteznek, választhatunk közöttük, különböző véleményeink lehetnek, s lám, mindezt plurálisban jelentette ki, s amit mond, az pluralizmus. Amit gondol pluralizmuson, azt nem mondja. S most vissza Könczöl Csaba előadásához. Én nagyon formálisnak tartom az ő megkülönböztetését, azt a kétfajta lehetőséget, amelyet kimutatott a hetvenes években. Az egyik metafizikai volna, az ember örök létállapotát deklinálná, amely ezért viselkedhetne felszabadultan és mulattatóan a hetvenes évek nem épp mulatságos körülményei között, mert felismerné azt a nagy igazságot, hogy mindig így volt a világi élet. A másik pedig nem sokban különbözne egy sokszor, mondhatni untig alkalmazott fogalomtól, az úgynevezett mégis-moráltól, attól, 101