Agárdi Péter: Irodalomról vagy más ily fontos emberi lomról (Budapest, 2013)
József Attila és korunk
(71). Nagyon elgondolkodtató az önzés, az őszinteség, a képmutatás és az önfegyelmen alapuló belátás hétköznapi morálja (82); miként a tilalom, a tudás és a bűn modern dialektikájára vonatkozó megfogalmazás (95); és akkor nem is sorolom föl a szüléinkhez való viszony korántsem csupán pszichoanalitikus vonatkozásairól (Odipusz-komplexus) valló életigazságokat. A vétek vagy bűn kimondása, bevallása, a róla való tudás beismerése az egyik legnagyobb erőpróba az egyén önismerete számára (117—119). Tverdota rehabilitálja az ezt kísérő vagy más gyökerű férfisírást is (136—139), amelynek mértéke és okai a József Attila által nagyon hiányolt „jó szavak”, „bíztató szavak” segítségével enyhíthetők (143). S bármennyire extrém életsors is a költőé, bármennyire bulvártémává lett is betegsége, neurózisa, szorongása és öngyilkossága, az önvesztéstől, a megőrüléstől, a haláltól bizony „mindannyian félünk”, és ezt helyettünk is kikiáltja, kizokogja magából a költő. Igenis, ki lehet, sőt ki kell mondani egy irodalomtörténeti szakmunkában, pláne ha előadásként született, hogy mindannyiunk által rendkívül intenzíven átélhető ez a szorongás, s a legnagyobb érdeklődésünkre tarthat számot egy olyan beszéd, amely ilyen helyzetben hangzik el, akár igaz helyzetről számol be, akár fikciós természetű, akár József Attila az alany, akár egy ismeretlen személy (168). S végül is — írja Tverdota — (Heideggert reflektálva), világnézettől, hittől függetlenül (teszem hozzá én) nem vagyunk mindentudóak, nem vagyunk mindenhatóak, ki vagyunk téve csábításoknak, kényszereknek, hajlamoknak, vágyaknak, nem láthatjuk be tetteink minden következményét, egyszóval mert végesek vagyunk. És ez nem általában vett végesség, hanem radikális. Akármikor, akárhol, szellemünk, testünk, lelkünk bármely pontján ki vagyunk téve a bűnök elkövetésének. Kezünk, lábunk, eszünk, hajlamaink szinte belelógnak a bűnökbe. Nem állhatunk jót magunkért (185). Szokatlan, főbekólintó mondatok egy irodalomtörténeti szakmunkában. Nem szaporítom a recepciós olvasatok sorolását, csupán egyetlen élményt hozok még szóba, ami akár kiegészítés is lehet Tverdota bűnértelmezéseihez. Nemcsak bemutatja, rendszerezi és értelmezi a költő különböző bűnélményeit, hanem igyekszik rekonstruálni is, hogy mi lehetett a pszichológiai közös nevezője e sokágú motívumbokornak, az olykor egymással is polemizáló, de kétségtelenül egyre komorabb képzeteknek, múltat faggató önvádaskodásoknak. Beszélgetve e témákról és József Attiláról, a hozzám legközelebb álló olvasótárs26 vetette föl: talán a kora kisgyermekkorba visszanyúló szeretetlenség, a „nem-szeretettség”, 26 Civilben a feleségem, hivatása szerint pszichológus. 74