Agárdi Péter: Irodalomról vagy más ily fontos emberi lomról (Budapest, 2013)
József Attila és korunk
.. .nemzetiségi elv és társadalmi eszme nem acsarkodnak egymásra, megoldásuk a valóságos életben egybeesik. Mert nemzetiség és társadalmiság csak más és más mozzanata a közösségnek. De éppen ezért, aki akár egyikét, akár másikát utasítja vissza, az megtagadja egyben a közösséget is, éppen a valóságosat. [...} Mégis lépten-nyomon láthatjuk, hogy e két társeszmét egymás ellen próbálják kijátszani.28 Ez az egyeztetési kísérlet végigkíséri József Attila egész pályáját és ez realizálódik a népi mozgalommal kapcsolatos 1935—1937 körüli állásfoglalásaiban is, amelyek már - ha van is bennük olykor „túlzó” polemikus hangsúly - semmiképpen sem a nemzeti kérdést, a magyar identitást lebecsülő, azt doktriner módon az osztályszemlélet és -elkötelezettség alá rendelő „balos” felfogásra vallanak. A Van-e szociológiai indokoltsága az új népies iránynak? című írásában, valamint szenvedélyes patrióta költészetében végképp nem. József Attila ezekben már nem kétpólusúan, dualisztikusán, nem egymás melletti, „összeegyeztetendő” szempontokként (és végképp nem a konzervatív—tekintélyelvű, hierarchikus és államcentrikus módon felfogott „nemzet” jegyében) értelmezte a nemzetet és a társadalmat: az előbbit és főleg a hazát elsősorban társadalmi szerkezetének, belső emancipáltságának, kulturáltságának, életminőségének állapota felől élte meg és vizsgálta. Tudható: a két közösségi alakzat viszonya évszázadok óta — mindmáig — történelemelméleti, tudásszociológiái és ideológiai-politikai viták tárgya, a baloldali gondolkodáson belül is. Ezek a meggondolások és tépelődések, gyakorlati és teoretikus válaszkísérletek különös erővel - de markánsan eltérő válaszokat involválva - fogalmazódtak meg és intézményesültek a Trianon utáni magyar társadalomban és kultúrában. Ott hatottak a költőben is, annál is inkább, mivel az anyanyelv művészeként a „nemzeti” az ő számára speciális ihletet és médiumot jelentett. Mindazonáltal József Attilának a harmincas évek közepétől újraerősödő nemzeti élménye — mondhatni — szociális és nem etnikai jellegűvé strukturálódott. A nép, a parasztság sorsa, a népi kultúra iránti — láttuk: eredendő, de — újraerősödő érdeklődését igazolja az is, hogy József Attila éppen 1936—1937-ben vette föl a kapcsolatot Bartók Bélával és Móricz Zsigmonddal. Történelmi távlatból azért két kritikai szempontot fölvetnék a Van-e szociológiai indokoltsága az új népies iránynak? című tanulmányával kapcsolatban. Az egyik: az eleve polemikus célú írás feltűnő — bár József Attilától olykor nem idegen — doktrinerséggel kéri számon az írók és szociográfusok művein a „nép” korszerű szociológiai fogalmát, és eleve romantikusnak minősíti a náluk gyakori 28 JÓZSEF Attila, Nemzetiség és gondolkodás, in www.textus.elte.hu/ja/textus 02.html#dle 604. 24