Agárdi Péter: Irodalomról vagy más ily fontos emberi lomról (Budapest, 2013)
József Attila és korunk
már posztmodern intertextuális rájátszásként — Tompa Mihály A gólyához című (1850) tragikus nemzeti elégiája („Mint oldott kéve, széthull nemzetünk.49 de egyúttal utalás lehet a Szép Szóval rivális Választ főszerkesztő és a Márciusi Frontban is aktív Sárközi György 1931-es, Mint oldott kéve című regényére is. Eltérően József Attila 1935-1937-es több nagyversétől, például az Emberektől, a Levegőt!- tői, a Márciustól, a Világosítsd föltől, amelyekben az elnyomottak sunyító habitusa szigorú morális megítélés, már-már bűnként ostorozás tárgya lesz,50 a Hazámban nem szigorú, vádoló retorikájú morális ítélkezés jellemzi József Attila költői beszédmódját. Még a bűn is sivár itt, nyomorúságos, aminek paradoxonét az enjambement is kiemeli. A szonettciklus tehát inkább — finom iróniával átszőtt - gyötrelmes históriai és szociálpszichológiai jellemzés, szeretetteken is kritikus „nemzetkarakterológiai” bizonyítvány. Ezt a szociografikus és etikai tükörképet még ki is élesíti az antiromantikus históriai dimenzió: többször is kimondatik az „ezer év”, a vers felezőpontja pedig történelemfilozófiai szentenciává emelkedik („Múltúnk mind össze van torlódva...”). Mindezek után a költő csak rezignált, passzív, transzcendens, már-már deus ex machina típusú megváltásban tud és mer reménykedni („föl kéne szabadulni már”), jóllehet racionálisan tudja, hogy milyen társadalmi berendezkedésre lenne szükség. Hiszen vallott és hirdetett jövőképe a „hozzáértő, dolgozó / nép okos gyülekezetében / hányni-vetni meg száz bajunk” közösségi utópiája, amely a közvetlen, az úgynevezett részvételi demokrácia szép — de nem populista, hiszen a nép itt hozzáértő! — képzetkincsét metaforizálja. A Hazámnak tehát nemcsak a szociológiai-szociográfiai referenciái gazdagok, hanem az etikai-„nemzetkarakterológiai” üzenetei is. Egy érzelmekkel teli, doktrinerségtől mentes, de önkritikus nemzettudat képeit szedi füzérbe itt a költő, egy olyan szenvedélyteli, emancipációs {és nem etnocentrikus-sérelmi—faji) nemzetfelfogásét, amelyben a társadalmi lét és tudat állapota, a latifundiumok megmozdítása, a földosztás és a hárommillió koldus sorsának megoldása, a tömeges kizsákmányolás fölszámolása, az egyenlőtlenségek demokratikus csökkentése az alapvető sorskérdés. Vagyis József Attila átveszi a Márciusi Front legtöbb követelését, olykor még taktikai engedményeket is tesz egyes tisztázatlan fogalmaknak és jelszavaknak, hogy azután ezt az erős nemzeti élményt - latens lírai polémiában - az etnikai, sőt „faji” konnotáció helyett súlyos társadalmi tartalommal töltse föl. Három példát is említhetek erre. Az első szonett záró sorának nemzeti nyomor-képe szokatlan, dacos szókapcsolat, szinte oximoron a kor tipikusan túlretorizált ünnepélyes vagy sérelmi diskurzusaihoz képest. A József Attila verseiben és prózájában a harmincas évek elejétől már 49 Köszönöm Rigó Béla erre való emlékeztetését. 50 Lásd erről legújabban: Tverdota György, Zord bűnös vagyok, azt hiszem. József Attila kései költészete. Pécs, PTE-Pro Pannonia, 2010, 198-200. 32