Agárdi Péter: Irodalomról vagy más ily fontos emberi lomról (Budapest, 2013)
József Attila és korunk
konságot, szerves kapcsolatot a legegyértelműbben Illyés mondta ki, méghozzá 1974 nyarán a Népszabadság hasábjain, hídépítő, békítő szándékkal az újra kiéleződő népi-urbánus vita, ezen belül Aczél György „népi” előjelű megtámadása idején: „A két csatázó szomszédvár, a »népi« Válasz és az »urbánus« Szép Szó? A népiek legelemibb, népgyűléseken hangoztatható pontjait ki foglalta halhatatlan szonettsorozatba? A Szép Szó vezéralakja, József Attila.”56 57 58 Minden bőbeszédű érvelésnél többet mond itt Illyés a szocialista költő és saját népi íróbarátai, a Márciusi Front egykori kapcsolatáról. Születésük után hetvenöt évvel mind a Hazám, mind a Márciusi Front szövegei változatlanul frissek, jelentésteliek, elegendő utalni a mozgalom 1937. és 1938. márciusi 12 pontjára, az 1937. október 3—4-i makói nyilatkozatra, illetve a József Attila-vers lírai toposzokká, szállóigékké, friss referenciákká szétszóródott, folklorizálódott soraira és képeire. E megfagyott alakzatok olvasatai, konnotációi, újrakontextualizálódásai már a szociolingvisztika, a kortárs politikai diskurzus, a recepcióesztétika, illetve a társadalom- és kultusztörténet illetékességébe tartoznak.1 Csupán a legsűrűbben idézett és profanizálódott képekre utalok: „háltak az uccán”, „a nemzeti nyomor”, „mit bánja sok törvényhozó, hogy mint pusztul el szép fajunk”, „cicáznak a szép csendőrtollak”, „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”, „kuncog a krajcár: ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért”, „fortélyos félelem igazgat” stb. A Himnusz, a Szózat, a Nemzeti dal óta és az Egy mondat a zsarnokságról előtt — mindannyian „alkalmi versek” - nem volt költemény, amelyik ennyire beépült volna a magyar nemzeti identitásba és ennyire friss, folyamatosan újra- és újratöltődő hívószavakkal, toposzokkal vált szinte profán bibliává és köznyelvvé. A költő saját életrajzi énjének és társadalmi tapasztalatainak, valamint a falukutatók progresszív szociográfiáinak az „ihlet előtti nyersanyaga” sűrűsödött intenzív lírai totalitássá a Hazámban. S történt mindez annak a titokzatos alkotás-lélektani és esztétikai mechanizmusnak a jegyében, amit a költő-teoretikus így jellemez: „A művészet nem más, mint a nem szemléleti végső világegész helyébe való teremtése egy végső szemléleti egésznek.”56 56 Illyés Gyula, Egy vita vége és — eleje, Népszabadság, 1974. július 21., in Uő, Itt élned kell, Budapest, Szépirodalmi, 1976, II., 627. József Attila és Illyés Gyula viszonyáról lásd N. Horváth Béla, Két költőről, in In memoriam József Attila. Eszmélet, vál. és szerk. N. Horváth Béla, Budapest, Nap, 2004, 180-192. Illyés és Aczél György viszonyáról: Agárdi Péter, Elmaradt hozzászólás Illyés Gyuláról (1992), Tekintet, 1993/1-2, 126—144; más címen, rövidítve UŐ, „.. .A multat be kell vallani”. Nemzeti kultúra — baloldali tradíció, Budapest, Argumentum—Lukács Archívum, 2006, 101—123. 57 Lásd erről Agárdi Péter,József Attila, a közös ihlet. Egy irodalmi centenárium tükre és anatómiája, Budapest, Napvilág, 2010; UŐ, Alkalmi írás a József Attila-kultusz állásáról, Egyenlítő, 2012/5, 44-50. 58 József Attila, Irodalom és szocializmus (1931), inJózsef Attila összes művei, Ili, i. m., 92. 35