Agárdi Péter: Irodalomról vagy más ily fontos emberi lomról (Budapest, 2013)
József Attila és korunk
mus, az életfilozófia, a marxizmus és XX. századi variációi, az egzisztencializmus különböző változatai, a pszichoanalitikus teória, a nemzeti plebejus világkép, a freudomarxizmus stb. Roppant izgalmasan elemzi és értelmezi (újra) a József Attila-i szövegekben- történetileg is kibomló - olyan bölcseleti és művészetelméleti fogalmakat, mint az „abszolútum”, „ember”, „eszmélet”, „egzisztencia”, „fogalom”, „gondolkodás”, „ihlet”, „intuíció”, „művésziség”, „nemlét”, „nemzet”, „önlét”, „szemlélet”, „világ-egész” stb. Ha nem is véglegesen kidolgozott eszmetörténeti periodizálással, de meggyőzően jelöli ki és nevezi meg a fontosabb bölcseleti súlypontokat az 1927 és 1937 közötti évtized termésében. Az egyik a húszas évek második felének a korai egzisztencializmussal (is) érintkező, alapvetően művészetfilozófiai orientációjú periódusa; másodikként ezt követi a marxista fordulat 1931 elejétől; majd ez az orientáció kiegészül a pszichoanalízis iránti teoretikus érdeklődéssel, s ez lesz — harmadikként — az úgynevezett freudomarxizmus korszaka. Ez utóbbival — szerintem — egyidejűleg (paradox módon) társadalomontológiai és gazdaságfilozófiai elmélyülés is együtt jár. Metafizika, materializmus, szabadelvűség és freudizmus részben egymást váltva, részben egyidejűleg ihleti és karakterizálja a költő bölcseleti gondolkodásmódját és kínál valamiféle kauzális világmagyarázatot, miközben ezt a folyamatot át- meg átszövik a különböző direkt politikai és közéleti élmények, kísértések és elkötelezettségek, sőt ez utóbbiak olykor „teoretikus igazolást” is keresnek az előbbiekben. József Attila gondolkodói pályáját végig valami abszolútum keresése jellemzi, amely egyszerre lelki és teoretikus — hadd tegyem hozzá: világnézeti - szükséglet a számára, és ezt az abszolútumot (különböző formákban) a költő egyfajta „ellenerőként” is fel akarja vonultatni a saját személyiséget fenyegető „végtelen regresszus”-sal szemben — ahogy ezt Lengyel már 1995-ös programtanulmányában kifejti. Mégsem az eszmetörténeti ív felrajzolása a fő érdeme Lengyelnek, hanem az a szívósság és kreativitás, ahogy kimutatja József Attila egyes tételeinek, érveléseinek kapcsolatait és analógiáit olyan gondolkodókkal, mint Arisztotelész, Bartók György, Bergson, Croce, Freud, Jaspers, Halasy-Nagy József, Hegel, Heidegger, Husserl, Kierkegaard, Pauler Ákos, Renan, Schelling stb. Ezek a kapcsolódások és intertextusok persze különneműek és eltérő nagyságrendűek, de egyidejűségük és egymásutániságuk, sajátos József Attila-i konstrukciójuk megannyi új felismerésre késztetik a szerzőt. Lengyel természetesen gondosan és korrektül épít és hivatkozik az addigi eszme- és kapcsolattörténeti eredményekre, illetve esetenként szembesül is velük. Tverdota György kutatásai után, vele is vitatkozva tud például újat mondani az Ady-vízió művészetelméleti rétegeiről, fenomenológiai vonatkozásairól, jóval átfogóbb kontextusba helyezve ezt az írást a Kosztolányi provokálta irodalmi, nemzedéki, kritikaszemléleti, paradigmaváltási eszmecserénél. És nem csak annyiban, amennyiben — Tverdotához hasonlóan — a korai költészetbölcselet, az Ihlet és nemzet egyik sűrítményének tekinti. 45