Agárdi Péter: Irodalomról vagy más ily fontos emberi lomról (Budapest, 2013)
József Attila és korunk
Meglehet, sokak számára provokációnak hat, de ki kell mondani: József Attila az Ady-vízió révén a maga kora magyar „nagykritikusa”. Teljesítménye olyan színvonalú és olyan jelentős, mint a 19. század második felében Arany Jánosé volt; a versértés és az elméleti tudás egyesült benne. Az Adyvízió önmagában is jelzi, a magyar irodalomkritikai gondolkodás nagy vesztesége, hogy József Attilára, mint irodalomkritikusra a magyar irodalmi élet nem számított, s az az elméleti tudással társult mély versértés, amelyet birtokolt, mint kritikai potenciál kiaknázatlanul maradt (111). Nem provokáció ez, hanem sok tekintetben releváns értékminősítés, amelyet számos eszmetörténeti kapcsolódás és analógia is hitelesít. Azért mégis engedtessék meg némi jelleg- (és nem formátum)beli elrajzolásnak minősítenem Lengyel állítását. Ilyen alapon a Babits-pamflet szintén fölstilizálható, és nem egy további József Attila-i „igazságtalanság” is. Egy tudományos igényű kritikatörténet felől nem az ítéletek maradandósága, nem a pontos igazságérték, a telitalálatok száma minősíti a kritikust, hanem - az éppen a kritikaíró Arany Jánost elemző és Lengyelhez hasonlóan mentalitástörténeti profilú Dávidházi Péter megfogalmazásában - a normatív értékelés és az értékelő normaképzés egysége.5 Nem szentségtörés talán, ha leírom: József Attila ilyen értelemben nem volt sem par excellence kritikus (még kevésbé „nagykritikus”), sem bölcselő. Függetlenül igazságaitól és tévedéseitől. Számára minden teoretikus keresés, átvétel és újraalkotás, illetve valamennyi irodalomkritikai vállalkozás közvetlen önértelmezési funkcióval rendelkezik, legyen szó személyisége és környezete súlyos konfliktusokkal terhelt viszonyáról vagy a lírai világalkotás természetéről. Bár természetesen minden filozófiában és kritikai életműben tetten érhető valamiféle latens vagy manifeszt szubjektív indíttatás, érdekeltség és ihlet, a filozófiai, kritikai alkotások és életművek azért alapvetően mégiscsak tudományosan dezantropomorfizáló tudatformaként működnek, eltérően a művészet, az irodalom lényeg szerinti, „ontológiai” természetű személyiségre vonatkoztatottságától. És bár tudom, hogy nincsenek merev határok a tudatformák között - éppen az esszé műfaja erre a legmeggyőzőbb bizonyíték -, magam éppen ebben az önreflexiós-önmagyarázó funkcióban látom József Attila teoretikus-gondolkodói produktumának a sajátszerűségét és értékét. Nem szükséges a költőt mentegetni, de nem is kell érett bölcselővé kanonizálni: teoretikus prózaírói életműve egy „önzőén” saját magára, alkotásmódjára rákérdező és választ kereső egyéniség filozófiai, művészetbölcseleti és politikaelméleti reflexióinak az íve és szintéziskísérlete. Nem ezen a szubjektivizmuson kívül, hanem éppen ennek révén kristályosodnak ki maradandó, sőt reveláló — eseten5 Dávidházi Péter, Hunyt mesterünk. Arany János kritikusi öröksége, Budapest, Argumentum, 1992. 46