Agárdi Péter: Irodalomról vagy más ily fontos emberi lomról (Budapest, 2013)
József Attila és korunk
Függetlenül attól, hogy miként vélekedünk ma, egy új évszázad elején erről a marxi vagy akár a Tőkei Ferenc képviselte kommunizmus-felfogásról, aligha tagadható: egy roppant kiélezett történelmi pillanatban, 1933-ban mintha József Attila ezeket a marxi gondolatokat is érvként mozgósította volna - Lengyel András szerint is gondolati-politikai kisiklásnak tekinthető, több sebből vérző - szövegében. Tette ezt annak érdekében, hogy elméleti igazolást keressen „kreatív” politikai argumentációjának. Mindazonáltal egy rövid és ráadásul kéziratban maradt publicisztikai írás aligha alkalmas arra, hogy túl mély, már-már teoretikus jelentést tulajdonítsunk egyes megfogalmazásainak, ha bagatellizálni nem is szabad a költő pályáján. Abban igaza van Lengyelnek, hogy „József Attila filozófiai iskolázottsága, marxista fölkészültsége [...} még itt, e morális és szellemi salto-mortalé-ban is »átjön«”, s hogy „a másik oldalra való átállás megracionalizálása: az önáltatás többé-kevésbé tudatos terméke”, amelyet akár „mozgalmi sérelmek személyes kompenzálása”, avagy esetleg valamiféle „tudatos »pragmatikus« megalkuvás” motivált. De odáig már nem tudom követni érvelését, amikor a nem is egyértelműen bizonyított Gömbös-kapcsolat erőterébe illesztve a kéziratot — Horváth Ivánnal egyébként joggal vitatkozva -, így minősíti a szöveget: A maga nemében alighanem a legjobb, legtömörebb, logikailag legerősebb vonalvezetésű cikk ez, amit e körben a harmincas években írtak. Ha van ennek az alapvetően problematikus, de nagy hatású vonulatnak reprezentatív szövege, alighanem ez az (177). Mintha itt is valamiféle, minden József Attila-szöveget originalitásában és rendszerigényű kvalitásában feltranszformáló „jóvátételi mechanizmus”, valamiféle formátumkanonizálás működne Lengyelnél, amit az értekezői termést a másodlagosság kategóriájából kiemelő szándék sem tesz indokolttá. Van szerintem némi teoretikus áthajlás is az Ihlet és nemzet nemzet-értelmezése és e kézirat között, ami a „művészetbölcseleti alapú” nemzetfelfogásnak a társadalmi praxisban megtapasztalható sebezhetőségére is rávilágít. Magam úgy látom: történelmileg adekvát és korszerű nemzetfelfogássá csak 1934 után, az Új Szellemi Fronttal kibontakozó vitában, a Szép Szó körében, a - Veres Péterék melletti egyértelmű szolidaritást is vállaló - nagy, antifasiszta szellemű patrióta versekben, valamint 1937-es írásaiban (elsősorban a Van-e szociológiai indokoltsága az új népies iránynak címűben) érik József Attila nemzetteóriája, sokkoló európai politikai tapasztalatok és a személyes sors megrendítő alakulásának kettős szorításában. Ha esetenként számos egyéni, akár sérelmi oka lehet is József Attila politikai-közéleti oldásainak-kötéseinek (amelyek minden elemére aligha térhetek most ki), a „narodnyik” periódus is arra vall: a következetes antikapitalista baloldali radikalizmus folyamatosságot képez a költő minden, mégoly csoport- és formaváltó szocialista elkötelezettségében. És ami még feltűnőbb, ami a zseniális 51