Agárdi Péter: Irodalomról vagy más ily fontos emberi lomról (Budapest, 2013)
József Attila és korunk
tehetség együtthatója: érett alkotói periódusában — roppant érzékenységével — József Attila szinte valamennyi XX. századi világnézeti-politikai kihívást képes volt fölgyorsulva (részben akár „előre” is) átélni, baloldaliként kihordani és önpusztító módon, kritikailag meghaladni, miközben az általa 1937-ben is vallott „tudományos szocializmus” világnézeti keretei között maradt. Méghozzá úgy, hogy a harmincas évek közepén eljusson a liberalizmus értékeit újraintegráló (de a radikális rendszerkritikai attitűdből nem engedő) érett, humanizált, demokratikus szocializmusképhez. Aligha indokolt tehát terméketlen vagy pusztán bűnbeeső kitérőnek tekintetni az 1928-1930 körüli (és elemeiben talán később is tetten érhető) „nemzeties”, „narodnyik” közéleti és szociokulturális kötődést. Ugyanakkor eszmetörténetileg és szociálpszichológiaiag is elfogadhatatlan kritikátlanul földicsérni és aktualizálni ezt az élménykört, miként erre — olykor József Attilára is hivatkozva — némely régi-új keletű antiliberális, nacionálpopulista, szélsőséges platform a maga őskereső és historizáló igyekezetében kísérletet tett és tesz. Lengyel András három további tanulmánya foglalkozik József Attila marxista tájékozódásának egyes gondolattörténeti dokumentumaival: A szocializmus bölcseleté című írással, a freudomarxista szemináriumokat vezető Székely Béla és József Attila kapcsolatáról is tanúskodó, Marx szimbolizmusa című, nemrég előkerült vázlattal, valamint az irodalomtudós Horváth János hatását is tükröző, a költő befogadásszociológiai fogékonyságát fölmutató szövegekkel. Mindhárom briliáns elemzés hosszabb interpretációt és reflexiót igényelne, már csak azért is, mert az egzisztencializmus és a freudizmus mellett a marxizmus is Lengyel gondolkodástörténeti filológiájának izgalmas terepe, rengeteg új felismeréssel, szem- és távlatnyitogató fölvetéssel. Ami a „befogadásszociológiai” témakört illeti: feltűnően számos József Attila-i szöveghely foglalkozik a befogadás műteremtő aktusával. Amit az olvasók, illetve a nem olvasók szerepéről fejt ki József Attila, az a befogadás, illetve az életanyag oldaláról - szerintem - mintegy felel a költőnek „az igazi szocialista irodalom” hiányára, valamint a proletariátus érett közösségének ontológiájára vonatkozó — keserű, de — „téves” koncepciójára.8 Ennek a tételének szintén erős az öndefiníciós, identitáskereső, ars poetica jellege. Lengyel A szocializmus mint emberi öntudat (József Attila kísérlete a szocializmus filozófiai újraalapozására) című, először mostani kötetében publikált tanulmánya a lényegben meggyőzi olvasóját: bölcseletileg is magasan kvalifikálja a költő 1934 novemberében megjelent „botrányt okozó” tanulmányát, A szocializ-8 Lásd erről Agárdi Péter, József Attila és a szocializmus — művelődéstörténeti megközelítésben, in Uő, „...A multat be kell vallani". Nemzeti kultúra — baloldali tradíció, Budapest, Argumentum-Lukács Archívum, 2006, 239—264. 52