Agárdi Péter: Irodalomról vagy más ily fontos emberi lomról (Budapest, 2013)
József Attila és korunk
(E két mondat elemzése, költészettörténeti aurájának és asszociációs kontextusának a fölfejtése akár önálló tanulmányt is megérdemelne.) József Attila újra és újra provokálja utókorát. Elsősorban természetesen költészete gyakorol vonzerőt az egymást követő nemzedékekre, és nagy számban ihlet zenéket, képeket, videóinstallációkat és persze kortárs lírikusokat (akár versparódiák, ironikus-frivol átírások formájában is). De szövegei olykor kilépnek a szűkebb irodalmi és iskolai keretek közül: profán bibliaként, anonim folklórként szövik át a hétköznapi nyelvet, a mindennapok metaforáivá, szállóigéivé, idézeteivé, sőt szlogenjeivé és közhelyeivé stilizálódnak.4 Messze már a költő születésének 100. évfordulója, az úgynevezett hosszú centenáriumnak (2002-2008) is jócskán vége, de a József Attiláról folyó, a rá hivatkozó, az őt folyamatosan közénk invitáló diskurzus nem ritkul, sőt, inkább szélesedik és pluralizálódik. József Attila idézettségi indexe folyamatosan nő a mindennapi nyelvi reflexiókban és a közírói asszociációkban. A legfelületesebb szemlézés során is feltűnik, hogy — társadalmi, politikai és szociálpszichológiai okokból — erőteljesen aktualizálódnak a költő társadalomkritikai, ezen belül „osztályharcos” indulatai. Pontosan fogalmaz Lengyel András: József Attila immár jó ideje a magyar kultúra kiiktathatatlan része, akkor és úgy is jelen van életünkben és diskurzusainkban, ha éppen nem ő áll az előtérben, ha - látszólag — egészen más dologról folyik is a szó. Élete példája, műve szövege mára át meg átszövi a kulturális élet legkülönbözőbb fejleményeit, s egy-egy elemével vagy vonatkozásával akkor is jelen van a diskurzusban, ha ez a résztvevőkben esetleg nem is tudatosul. A szokásos irodalmi recepciónál jóval szélesebb körű és összetettebb fejlemény ez tehát, s megítélése sem egyszerűsíthető le arra kérdésre, nyer-e belőle közvetlen indítást a mai magyar költészet, avagy sem. Azaz, itt már inkább a kulturális antropológia, mint az irodalomkritika területén járunk. {...} Maga [ez] a fejlemény azonban, meg kell vallani, nem egyértelműen az életmű irodalmi diadala — e folyamat révén ugyanis az életmű a recepcióban deformálódik, fragmentálódik s mindenekelőtt: leegyszerűsítődik. Sokszor éppen az igazi költői értékek vesznek így el, vagy szorulnak háttérbe, s a szimplifikált József Attila nagyon eltérő hagyományok és (politikai) érdekek zsákmányává válik. S ez a „birtokba vétel” - nem lehet nem észrevenni — az utóbbi két évtizedben egyre inkább egy rosszízű kultúrharc eszköztárába illeszkedik bele.5 4 Kísérletem e jelenségek összefoglaló elemezésére: Agárdi Péter, József Attila, a közös ihlet. Egy irodalmi centenárium tükre és anatómiája, Budapest, Napvilág, 2010; „Fehérek közt egy európai.” József Attila mai recepciója és az európaiság, Egyenlítő, 2010/7-8, 86-92. Ez utóbbit lásd ebben a tanulmánykötetben is. 5 Lengyel András, A recepciótörténet mint szociokulturális küzdőtér, Új Forrás, 2011/9 [november], 47-52. 58