Agárdi Péter: Irodalomról vagy más ily fontos emberi lomról (Budapest, 2013)
József Attila és korunk
2011 őszén korábban soha nem tapasztalt mértékű civil szolidaritási mozgalom bontakozott ki a költő szobrának védelmében, utólag is igazolva Lengyel András közel egy évvel korábban fogalmazott sorait. Korántsem egyszerű területrendezési ügyről van szó, hanem a Horthy-korszak keresztény-nemzeti előjelű „esztétikai” szellemének újjáélesztéséről. Ebbe a reinkarnációba valóban nem illik bele A Dunánál és a Hazám József Attilája, még ha egyes politikusok úgy nyilatkoznak is, hogy ők szeretik a verseit, nincs semmi bajuk a költészetével. A „szoborügy” lassan önálló kultusztörténeti földolgozást érdemel. 2011 karácsonya közeledtén talán van (bár nem sok) remény a megkegyelmezésre.6 Az életmű kikerül a filológia illetékességi köréből, a spontán, élvező-okuló olvasást pedig elrontja az „üzlet” és a „politika”. Mára — a java kutatók minden erőfeszítése ellenére — egy leegyszerűsített és deformált József Attilakép kezd rögzülni a kultúra szélesebb övezeteiben — írja tovább Lengyel András; és igaza van: az elkeseredett védekezés sem feltétlenül használ a költő művészi és gondolati értékei megismerésének, interpretációjának és népszerűsítésének. Ám ne legyünk literátus arisztokraták: évszázadok tapasztalata, hogy az irodalmi botrányok olykor egyenesen jót tettek-tesznek a Műnek és a Költőnek; főleg ha József Attila versei, verssorai, tanulmányainak egyes passzusai az utókor életvilágában, itt és most szociológiai és recepcióesztétikai értelemben egyaránt döbbenetesen aktuálisként olvastatják magukat. Magam elsősorban mégis a művészi igényű olvasatok és a tudományos hitelességű József Attila-értelmezések terjedésében reménykedem. A centenárium óta eltelt hat évben a tudományos recepciót is elkerülte a kampányok utáni másnaposság-szindrómája: tanulmányok, monográfiák, konferenciák, szakmai eszmecserék feltűnő sokasága bizonyítja, hogy a költői és prózaírói életmű megannyi titka értelmezésre vár. S a XXI. század második évtizedének küszöbén, a társadalmi-szellemi kihívások és az úgynevezett elvárási horizontok viharos átrendeződése évadján a „régi” József Attila-problémák is új kérdésfeltevéseket és válaszokat, új szakmai olvasatokat és értelmezési ajánlatokat provokálnak. Miközben 2011-ben elhunyt a József Attila-kutatás újabb két nagy tekintélye, Gyertyán Ervin és Stoll Béla, nem lankadt a kutatói kedv, sőt, egy fiatal irodalmárgeneráció is egyre „hangosabban” és szuverénebbül kér szót a József Attila-tudomány asztala mellett. A kutatók persze - ha kellett - nem zárkóztak el a József Attila körüli „kultúrharctól” sem; Tverdota György, akinek az elmúlt évtizedben talán a legtöbb színvonalas tudományos igényű publikációt köszönhetjük, és akinek friss könyvére az alábbiakban szeretném 6 2013 tavaszán felgyorsult a tér rendezése, de József Attila szobra még a helyén van, bár félő, nem sokáig. 59