Agárdi Péter: Irodalomról vagy más ily fontos emberi lomról (Budapest, 2013)
József Attila és korunk
a „nem-szerethetőség” szubjektív érzete lehet az „ősbűn”, amely azután végzetesen a magára maradás paradox önvádjává mitizálódik. Vagyis az „egyedül voltam sokáig”, a „Magad vagy, mondták: bár velük / voltam volna én boldogan” lelki konstrukciója, illetve az ebből fakadó monumentális szeretetéhség az az alapélmény, amely ihleti és integrálja a bűnmotívumokat. Tverdota természetesen többször is ír erről a magánytudatról, de én nála még közvetlenebbül összekapcsolnám József Attila folyamatosan büntetett, eredendő, de mégsem-voltbűnének tragikus önítéletével. Fölzaklató tudományos könyv Tverdotáé. Ez a minősítés komolykodó akadémiai világunkban lehet akár szakmai blaszfémia, vagy — mégiscsak líráról lévén szó — oximoron. József Attila költészete és élete, kései tragikus élményköre, hiperbolikus szorongása, bűnkomplexusa, apokalipszistudata olyan univerzum, amelyben a XXI. századi ember is folyamatosan és közvetlenül önmagára ismer. Függetlenül attól, hogy hiszünk-e az eredendő bűn teológiai értelmezésében, elfogadjuk-e Freud ősbűnteóriáját, azonosulunk-e Heidegger világképével: ennek az univerzumnak a szakszerű csillagvizsgálata modern parainézisként is szemlélhető. Tverdota empátiával humanizált tudományos elemzését olvasva „meglett emberré” nevelő tükörbe nézünk. A vulgarizáló és átpolitizáló olvasat, a folklorizáló széténeklés, a kultikus értelmezés és kisajátítás, ami miatt az írásom elején idézett Lengyel András aggódik, József Attila kapcsán sajnos reális veszély. Már csak ezért sem lehet eleget hangoztatni, hogy mégiscsak az eredeti esztétikai mű, a teljes értékű szöveg az elsődleges, továbbá hogy a tudomány és a filológia illetékessége szintén megmarad, sőt erősödnie kell. Hiszen jobban értjük általa a hétköznapok József Attiláját és a sokszólamú recepciót is. Ebben persze segít, ha egy-egy értelmező olykor maga is szerepet vállal a „kultúrharc” föloldásában, pontosabban a közpolitikái demagógia kritikájában. Sokak mellett Tverdota is közéjük tartozik: tudós létére nem finnyáskodott publicisztikai műfajban” is letenni voksát a József Attila-életmű modern nemzeti érvényessége és a költő szobrának kitelepítése ellen. József Attila szobra „Parlament-mellett-ülésének” művészetszemléleti, sőt művelődéspolitikai konnotációját is kibontja Tverdota, és ezáltal a magyar lírának a kor nagy kérdéseiben is állást foglaló, esztétikailag hiteles vonulata, adott esetben a politikai költészet mellett érvel. (Természetesen nem esik bele a „fővonalról” szóló, kirekesztővé vulgarizálódott államszocialista irodalomtörténeti kánon rehabilitálásának hibájába.) A Tverdota könyvében földolgozott motívum sorsrajzát meghosszabbítva hozzáteszem: ha valami valóban bűn, akkor József Attila szobrának kitelepítése elementáris kultúrpolitikai bűn (lenne). Tetejébe mekkora paradoxon: az ötlet éppen azon politikusok fejéből pattanhatott ki, és olyanok állnak ki mellet-Tverdota György: Meddig hallgat a mély?, Élet és Irodalom, 2011. november 11., 6. 75