Agárdi Péter: Irodalomról vagy más ily fontos emberi lomról (Budapest, 2013)
József Attila és korunk
nak stabil, sőt „örök” emberi értékek és normák, ezeknek a politikai ideológiáknak a vonatkozásában is él a folytonosság. József Attila ideológiai és még inkább politikai kötődése szintén komoly — súlyos traumákkal és ellentmondásokkal terhes — változásokon ment keresztül érett korszakának egy évtizede (1927-1937) alatt, mégsem vonható kétségbe, hogy alapvetően baloldali világnézeti hitvallása kontinuus: az emberi emancipáció szükséglete és követelése, a gyökeres rendszerkritika, a tágan értett, szabadságelvű szocializmus alkotja e meggyőződés főtengelyét. A politikai értelemben vett radikalizmus-fok, az ideológiai jelleg, az esetenkénti párt- és mozgalmi kötődés változott (anarchizmus, népies nemzeti radikalizmus, demokratikus polgári radikalizmus, ortodox marxizmus, proletárforradalmi messianizmus, a kommunista és a szociáldemokrata mozgalomban való részvétel, freudomarxizmus stb.), de egész pályájára igaz az az öndefiníciója, amelyet egyik utolsó írásában is magától értetődő természetességgel hirdetett: „társadalmi kérdésekben a tudományos szocializmus logikáját veszem irányadóul”.28 A József Attila-recepciónak és a költő kultuszának magától értetődően nem a mindenkori politikai-ideológiai dimenzió a fő terepe s főleg értékteremtő mezője; a pályakezdése óta eltelt több mint nyolc évtized különböző előjelű kisajátításai, hamisításai, kanonizációi nyomatékkai köteleznek erre az óvatosságra. Ám elhárítani, lekezelni sem szabad a közbeszéd és a politikai diskurzus József Attilához kapcsolódó köreit. Annál is kevésbé, mivel ezek többsíkú mozgásában maga a költő is „tettestárs”: életművének, munkásságának és sorsának inherens, intenzív szocialista referenciái révén, amelyektől reménytelen kísérlet lenne sterilizálni lírai esztétikumát, művészetének poetológiailag is szuverén karakterét. Érthető így, ha a progresszív világképhez kötődő értelmezői közösségek a baloldal súlyos válsága, mozgalmi megrendülése idején, az okok és a kiutak keresése kapcsán feltűnően gyakran fordulnak a költőhöz „tanácsért”. Pontosabban: artikulálható „szavakért”, kérdésekért és feleletekért - a mindenkori hermeneutikai szituáció természetes mechanizmusaként, amennyiben a műalkotások megértéséért, elsajátításáért folytatott befogadói küzdelemben egyúttal önmagunk megértése is a tét. Teszik ezt persze anélkül, hogy József Attila szállóigéitől, metaforáitól, szlogenné tompult idézeteitől vagy váratlanul felcsillanó „új” soraitól közvetlen válaszokat remélhetnének. Vélhetően éppen e nemzetközileg is motivált hazai kataklizmák tesznek bennünket újra érzékennyé a költő válságdiskurzusára, például fogékonnyá a Hitler hatalomra jutása után íródott, az e miatti traumára is reagáló Hegel - Marx — Freud híres kérdése iránt: 28 József Attila, Van-e szociológiai indokoltsága az új népies iránynak?, in József Attila összes művei, III., i. m., 192—193-87