Agárdi Péter: Irodalomról vagy más ily fontos emberi lomról (Budapest, 2013)
József Attila és korunk
A „centrális erőtér” elitjének és populusának új „nemzeti” történelemre, pontosabban mitológiára van szüksége, amely egyszerre szolgál az „új identitás” alapjául és a társadalmi konfliktusokat demokratikusan kezelő — de sajnos hiányzó - gyakorlat manipulációs pótlékául. Hogy a hazai liberális és baloldali mozgalmak nemzetfelfogása miként alakult az elmúlt száz-százhúsz év során, aligha elemezhető ehelyütt, de azt természetesen nem tartom problémátlannak; elveik és praxisaik alapos (bár reális, tudományos alapú) kritikára szorulnak. Ez azonban nem menti azt, hogy s ahogy a konzervatív, a „keresztény-nemzeti” oldal és a radikális, illetve a szélsőjobb megvonja a nemzeti illetékességet a liberális és baloldali eszmeiségtől, személyiségektől, pártoktól. Maga a későbbi miniszterelnök adta meg ehhez az alaphangot 2005-ös tusnádfürdői beszédében, amely szerint a baloldal, amikor lehetett, mindig „rárontott a saját nemzetére”.26 A József Attila-szobor kitelepítésének terve tehát nem váratlan, hanem szükségszerű eleme a fentiekben röviden érzékeltetett tendenciáknak. A furcsa inkább némelyek védekezése, egyrészt azzal, hogy ők „igazán” szeretik József Attila költészetét, sőt egyik kedvencük, másrészt hogy a szoboráthelyezés nem ideológiai-politikai kérdés. Hosszan idézhetnék ezekből a fura nyilatkozatokból s előzményeikből. Évtizedek óta szokás, hogy a józan, esetleg irodalomértő konzervatívok azzal védekeznek a szélsőjobboldal József Attila-ellenes kánonromboló kultúrpolitikai támadásával szemben, hogy a költőnek - úgymond - ott van a helye az irodalmi kánonban, „még ha kommunista párttag volt is”, hogy „jó költő volt, bár szocialista”. Egy illetékes, már a szoborbotrány kapcsán,27 feszengve támadott (vissza?) a szobor kitelepítését elítélő közösségi, értelmiségi, civil tiltakozásokra (még az akkori kulturális államtitkár el sem hangzott beszédét28 is megcsipkedte): az értelmiség szerinte hisztériát kelt, „egyeseknek az a politikai érdekük, hogy úgy állítsák be a dolgot, mintha mi ideológiai okból akarnánk eltávolítani József Attila szobrát”. Természetes, hogy József Attila nem illik bele az 1944-es és az 1944 előtti Magyarország szellemét rekonstruáló látványba, a neohorthysta „kereszténynemzeti” restaurációba: minden ízében, versében, prózai írásában támadta azt a szellemet, miközben szenvedélyesen szerette hazáját és magyarságát, és nemzeti kultúránk legnagyobbjai közé emelkedett. Egyébként vannak jobbolda26 Lásd erről részletesen a József Attila-centenárium kapcsán: Agárdi, József Attila, a közös ihlet, i. m., 146—150. és 279-27 L. Simon László (civilben József Attila-díjas költő, politikusként a szobor-kitelepítés egyik kezdeményezője, az országgyűlés kulturális bizottságának és a Nemzeti Kulturális Alap igazgatóságának elnöke) nyilatkozatai: Elet és Irodalom, 2011. november 18., 2; Heti Világgazdaság, 2011. november 19-, 98; Magyar Narancs, 2011. november 24., 8. 28 Szőcs Géza, El nem hangzott szoborbeszéd, Népszava, 2011. november 26., Szép Szómelléklet, 3. 95