Bakó Endre: Kiss Tamás - Kortársaink (Budapest, 1992)
A megismételt pályakezdés
Eddig Csokonairól és Gulyás Pálról írt verset, most Kölcsey Ferenc emléke bírja szóra. Egykor élt Álmosdon ő is, feltehetően már akkor foglalkozatta Kölcsey szellemi öröksége, műveinek üzenete. A versteremtő helyzet azonban egy utazás, látogatás alkalmával köszöntött rá. Akárcsak a másik két költőt, Kölcseyt is a rá jellemző versformában, disztichonokban írt epigrammával köszönti. A költemény alapgondolata: a Himnusz költője egykor száműzöttnek érezte magát Álmosdon, most azonban szeme lángcsillaga mintha a hajdúk, vén kurucok víg unokáin örülne: Balsors terhe se fog azokon, akik tettre merészek, győz még szellemed itt: újra virul ez a föld. (Itt élt) A tíz pár disztichonból felhőtelen optimizmus sugárzik, mintha a „nagy fájni tanító” jóslataira, a herderi nemzethalál-vízióra válaszolna az alkalmi költemény: él nemzet a hazán... Megszólal, milyen kár, hogy megint csak elvétve, a szatirikus: ezúttal céhbeli figurákat állít pellengérre, a költőknek a mértéket náddal adó funerátort és a szárnyas költészetet bogarászó kritikust (Literátorokra). Mindkét versike jól sikerült, gondolatgazdag, hatásos, mintegy igazolja Baudelaire és Eluard felfogását: az igazi költészet: negation de l’iniguité - szembeszegülés az igazságtalan ítélettel. Mindazonáltal az Égi tűz talán legerőteljesebb motívuma az öregedés, az elmúlás ellen való lázadás, illetve az új állapottal történő elégikus megbarátkozás (Öt évtized, Anakreoni húron, Télutó, Crescendo, Szomjúság, Sorok a múló időre, Apám után, Csikók futása stb.). Nem akarja még odaadni múlásnak, emléknek magát, még előre néz, örömökre vágyik. Ahogy nőnek mögötte az árnyak, önkéntelenül felrémlik előtte a kérdés: mit ér az életműve? Szerényen, de öntudatosan vallja: S hogy művem le nem mérhető, már nem bánt, nem nyugtalanít, ki embert nevel, az abban él, amit másokkal megtanít. (Öt évtized)