Bakó Endre: Kiss Tamás - Kortársaink (Budapest, 1992)
A megismételt pályakezdés
Igen, éretted. Minekünk ez a sorsunk úgy hiszem, akik ebbe a korba vajúdni, remegni születtünk holnapokért. A kor átmenetiségét így jellemzi: „nem vagyunk már és nem lehetünk még, akik lehetnénk.” Az átmenetiség tünete az is, hogy „Bátorság- Remegés ikrek már idegünkben”. Vagyis az emberiség küzdelme a természettel, a küzdelem hatalmas eredményei büszkeséggel tölthetik el a kortársakat, de például a felszabadított atomenergia nemcsak szolgálhat, hanem pusztíthat is, mint ahogy az később Csemobilban be is következett: így kell lennie. Értem, szeretem koromat... .. .Mi vagyunk a tanúi, ha végre is embert vajúdik a föld, a bugyor: olyat, ki fejét emeli fel a napra, s kiejti kezéből a kést, a dorongot. Te születsz meg a fegyverek írta szabályok után, te: a Törvény; unokánk, ugye te jövendő emberiség? Te: aranykor. A József Attila szótárából kölcsönzött szó, a Törvény az igazságos rendet, a békét, a harmóniát jelenti, mely az átmeneti kor kohójában készül. Ily módon a versszubjektumnak is köze van az aranykorhoz, ezt kellő öntudattal, noha nosztalgikusan jelenti. A hexameterben írt és szabálytalan ritmikájú sorok az ókori tanítóköltemények hangnemét és költői modorát idézik fel. A versről megoszlik a kritikusok véleménye. „Az Aranykor - véli Julow Viktor -, a kötet s az egész költőpálya egyik legigényesebb darabja pedig a huszadik század közepére oly tipikus gazdagon összetett életérzésnek plasztikus és tömör kifejezése: egységes élménnyé ötvözve jelenik meg benne a fejlődés példátlan perspektíváinak és a veszély ijesztő mélységeinek látványa, az eldologiasodás és a kibontakozó tágasabb új humanitás talányos antitézise; a jelen nyomorúságaiban vergődő embernek egyfelől apai gyöngédségű jövőféltése, másfelől fájdalmas 63