Bakó Endre: Kiss Tamás - Kortársaink (Budapest, 1992)
A felszárnyalás évtizede
rán idegen népek elpusztítottak. Ennek az ősi településnek a mítosza üzen most a költő lelkének: Van ott egy kő még: oltár, alatta búg a zsoltár, ide hallom a hangját, s elfog a nyugtalanság, mennék a jajból, bajból, a városi zsivajból, oda a régi földre az ószállási körbe. A bizonyosság áhítása, az identitás iránt érzett vágyakozás és kíváncsiság olyan erős benne, hogy a következő versszakban feladja emlékező pozícióját, maga is belép a legendába, élő szereplője lesz. A pozícióváltás a feltételes mód használata révén valósul meg. A vers befejező szakaszának szóvarázsolása vezet vissza az álomvilágból a valóságba, mintegy jelezvén, hogy a metamorfózis csak játék, de a múlt szirénhangjai csakugyan lenyűgözik. A mennyiségileg szerény kollekciónak további jelentős darabjai is vannak, például a Mérleg hava. Ez a természetszimbolikán nyugvó finom hangulatszonett lehangoló látványsort és asztrológiai látomást idéz, aztán a vers továbblép a látás és hőérzékelés képzetén, „fogóddz”, majd „kiálts” felszólító (vagy önmegszólító) formulával folytatódik, amit egy érzékeny szinesztézia tesz érthetővé: „míg elborítana / hamujával a vas-színű magány.” A befejező kép: kiálts, míg még huzatos földjeinken föltetszik egy ember-hullatta nyom, és átvérezne talpadon a tél. A tél mint a magány évszaka kisvárosi, paraszti atavizmus. József Attilánál mint az élet hiánya emelkedik jelképi erőre, de a vers értelmezéstartománya szerint más dimenzió a döntő: az öregség tele, mely a mérleg hava (szeptember, ebben a hónapban született a költő) után 9,7