Bakonyi István: Bella István - Kortársaink (Budapest, 2001)
Kisebb szünetek, kitérők. Szeretkezéseink
Régi és új szerelmes verseket tartalmaz ez a könyv, címébe emelve a hajdani, sokat emlegetett, sokat elemzett verset. Megjelenésekor Szakolczay Lajos lelkesülten írja: „Bella István költészete, nyilván József Attila-i sugallatra, a porszemmel is a kozmosz énekét énekelteti.”126 Ez a verseskötet tehát valóban a csoda természetrajzát adja. Címe kétségkívül kihívó, és egy bizonyos irányba tereli az olvasó figyelmét. Mindezt híven szolgálja a szép cím- és hátlap is, igényes aktfotóival. (A tervezés Kecskeméti Kálmán munkája.) Persze aki jól ismeri Bella István költészetét, tudja, hogy nincs és nem is lehet itt szó pornográf hatásokról. S a tájékozott olvasó azt is tudja, hogy van ilyen című Bellavers, amely még 1968-ban keletkezett Lengyelországban. Ezzel a verssel zárul ez a kötet. A versek között akad négy évtizedes (például A ligetben ma újra láttam), ugyanakkor akad egészen új is. S ha végiggondoljuk, világosan látjuk, hogy a Balassival a reneszász korban kezdődő, s utána egyebek között Petőfit, Csokonait, Vajda Jánost, Adyt, József Attilát, Nagy Lászlót vagy Juhász Ferencet adó magyar szerelmi költészetet írja tovább Bella István. (Ebben a tekintetben persze bővíthetnénk a névsort, egyebek között kortársaival.) Gyönyörű sorokat olvashatunk a test csodájáról, de ugyanúgy a lélek rejtelmeiről is. Az imént fölsorolt költők egyfajta fejlődési vonalat jeleznek: a szerelem plátói-szemérmes megjelenítésétől mennek a legőszintébb és legteljesebb (mert legnyíltabb) bemutatás felé. Gondoljunk csak Ady korai, érzékiségtől fűtött Lédaverseire, vagy József Attila híres Odójára. Bella és kortársai ilyen előzmények után jelentkeztek, és nyilvánvaló, hogy ezt a hangot építették tovább. Ám akár az Énekek énekéig is visszanyúlhatunk. Van tehát ragyogó hagyománya ennek a hangnak. Másfelől az is kiderül, hogy a szerelem talán a legfontosabb emberi kapcsolat, s benne realizálódik leginkább a tény: társas lények vagyunk. Ezt érezzük akár úgy is, hogy a szerelmes ember egyben közösségi-társadalmi lény. Miközben a legintimebb részletekbe temetkezünk, nem feledhetjük a környező világot, annak összes prózai és hétköznapi elemével. A szerelem pedig éppen ebből emeli föl az embert - sugallja a költő: „Mert nő és ember vagy, szájig bezárva / a társadalomba, biológiába.” (Mint erdők) Vilcsek Béla írja: „.. .a tét valójában nem más, mint a nyelv minél teljesebb, érzéki gyönyörűséget okozó birtokba vétele. Annak igazolása, hogy költő számára a legteljesebb kielégülés: a vers, a dal, az ének for-94