Bodnár György: Juhász Ferenc - Kortársaink (Budapest, 1994)
Megszakadt kísérlet a lírai tömörítésre: A megváltó aranykard
hősként hozza közel József Attilát, akiben minden össze lett tévesztve, s aki már nem tudott mibe kapaszkodni; és közel hozza Simon Pistát, aki már alszik a földben, és issza a kukacos földet, mint egy jégkásás nagyfröccsöt... Kegyetlen kalandok ezek? Igen, de fiktív címzettjük, a gyermek erkölcsi naivságával számolnak, mely a műfaj törvényei szerint igazolja a szegény gyermekhősök életének rémítő távlatait, az álmese összefüggésében pedig didaktikus kiegészítések nélkül kapcsolják össze a kisvilágot a történelemmel, s az élet gondjait a lét komorságával. Más kérdés, hogy ugyanilyen igazolást nyer-e a történelmi- és gyermekmotívum versvégi összekapcsolása. Az atombomba alszik, a hidrogénbomba is alszik... — indítású sorokat még hitelesíti a tudatos összerímeltetés József Attila Altatójával. A feloldó sor azonban már retorika: Karácsony van, hát irgalom jövőtöknek, két angyalom. A legnagyobb kohéziós erővel a kötet címadó verse, A boldogság (1983) rendelkezik. Itt nincs szükség egy műfajból kölcsönzött homogenitásra, és a konkrét meg az elvont fogalmak magától értetődő keverése is csak költői egységesítés egyik eszköze itt. A vers szerkezetének és jelentésének közös középpontja egy motívum: a szegény világ rekvizituma, egy negyven wattos villanykörte, amely a petróleumlámpa után maga a boldogság, az ember lehetőségeinek távlatában pedig a kisszerűség jelképe. De nem csupán képletesen szólunk, ha azt mondjuk, hogy Juhász Ferenc e negyvenes égő fény körében mutatja meg gyermekkori világát és tanulásvágyát, ami a kiválás első gesztusa, mert a versben megjeleníti magát az égőt is, melynek látványát azután képzettársításaival tágítja történelmi és szellemi korképpé. Hasonló természetű motívum élteti a ciklus Nagy László-siratóját, amely azért kerülhetett a családi versek környezetébe, mert benne a testvér temeti a testvért. A kompozíciót fenntartó motívumot már a cím pontosan megnevezi: A üres járógép (1983). Hatalmas belső energiával rendelkezik ez az életrajzi konkrétum, mert tárgyiasabban állítja elénk a halál, az üresség elvontan fájdalmas tartalmait, mint az élettől megfosztott emberi test. Az egykor életet szolgáló gép mit sem változik, „csupán” szerepét veszti el, s éppen tárgyi változatlanságában hordozza hiábavalóságát. A költő-barát ebből az ambivalens látványból bontja ki azokat az emlékeket, amelyek ugyancsak konkrétumaikkal alkotnak kontrasztot a fájdalom forrásával, a veszteséggel. Alaphelyzete ugyanaz, mint a József Attila sírjában és a Latinovits Zoltánt idéző halottsiratóban. Tehát fájdalma itt is ellentétbe csap át, s átokszavakkal illeti a halottat, aki tolvaj lett, mert hagyta önmagát általa 71