Boka László: Peremek és középpontok (Budapest, 2018)
Rosták, emlékezetek, hézagok
Orpheusz nyomában 267 volt szerelmes mindvégig egy lányba, akit még kamaszként ismert meg, s akihez utolsó óráiban is utolsó nagy hitvesi verseit írta, „Szerbia vak tetején”. Egy költő hangja elsődleges tehát, amely mögött egy kedves, szelíd mosoly tűnhet fel, amely a hátrahagyott fényképekről - látszólag - felénk árad, s melyre később még visszatérek. E némiképp szubjektív nyitányra lehet további ok egyik kedves kötetem is, az ARJ, vagyis az Ady, Radnóti és József Attila költészetéből tallózó amolyan diákzsebkönyv, a múlt század utolsó éveiből.3 Egy válogatás, melyet sokszor elolvastam, végigjegyzeteltem, végigfirkáltam a lapszéleit, akkoriban nem is gondolva bele, hogy e válogatásban a csupán negyvenkét évet megélt Ady után Radnótinak harmincöt év adatott, a nálánál mindössze négy évvel idősebb József Attilának pedig harminckettő. Szóval abba, hogy csupa olyan nagyok ők, akiknek alkotásra alig bő másfél évtized jutott. Másfél évtized, hogy halhatatlan lírájukat kiteljesítsék. Ha ugyan nem volt az teljes már az első köteteikben is. Melléjük emeltem képzeletben Dsidát, akinek a maga harmincegy megélt esztendejével mindössze két kötetre futotta, a harmadik már posztumuszként jelenhetett meg. Ő is befért volna az én tragikus költői válogatásomba, melyet a múló századból, örökségképp - amint az idézett kötet fülszövege sugallta -, mindenképp magammal vinnék. Közülük Radnótiét hangsúlyosan is. A tragikusan rövid életutak mellett ugyanis egy megrázóan rövid gyermekkor is Radnóti sajátja, s talán ez is rokonított bennünket. Tizenkét éves volt, mikor az ő édesapja is elhunyt, s mikor végleg, egy szempillantás alatt kényszerűen felnőtté lett. Nem kellett ekkor még szakmabelinek lenni ahhoz, hogy ne tudjak elképzelni olyan 20. századi magyar versantológiát, amely a 20. század meghatározó verseit tartalmazza, és amelyből a Hetedik ecloga, a Nem tudhatom..., vagy az A la recherche... mellett a Tétova óda, vagy éppen a Mivégre tizenhárom sora bármi módon kimaradhatna. Radnóti nélkül nem csupán csonka lenne e század magyar költészete, egyszerűen nem ugyanaz a költészet lenne. Költői hatása, ha talán nem is annyira elevenül kimutatható, mint Babitsé, vagy a hozzá képest lázadóbb Adyé, József Attiláé, mégis összegzőén ott él az előző század magyar költői hagyományában, hangulataiban, reflexióiban. Mert kevesen írtak olyan gyönyörű himnuszt, rajzoltak olyan idilli képet, mint ő: békéről, hazáról, otthonról, hitvesről, anyanyelvről, az egyszerű, nyugodt hétköznapokról, azok belső békéjéről. Miközben tudjuk: két világháború közt csak pillanatokra élhette meg 3 Vö. ARJ. Válogatás Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós müveiből, vál., szerk. Dus János, Budapest, Corpus, 1995.