Boka László: Peremek és középpontok (Budapest, 2018)
Előszó
Előszó 9 esettanulmány a recepció és a kultusz túlzásait, fonákságait avagy éppen hiátusait vegye számba Radnóti, József Attila és Dutka Ákos példáin. Ez utóbbiak már a köteteimben is érzékeltetett centrum-periféria megítélésbeli sajátosságait, a működésmechanizmusokban is kimutatható történeti okokat is vizsgálják. Peremek és középpontok átmeneti, hipotetikus volta mindazonáltal az újraértő értékelést mindig mozgósítani, ösztönözni szándékozó termékeny előítéletet is játékba hozza e képletes térben. Azt, amelyet Poszler György „tudatosított előítélet”-nek nevezett, s amelyiknek legfőbb jellemzője, hogy nem az általános, hanem a jobb megértéshez vezet, hisz szélesebb perspektívát ajánl a történeti megértésben. A hegeliánus eszmény szerint ugyanis műveltség csak ott és akkor érlelődhet szilárd tapasztalássá, ha a dolgokat egy másik álláspont felől is tekintetbe tudjuk venni, s a mást és a Másikat a saját szempontjaiból kiindulva is igyekszünk megérteni. A differenciát feltételező megértés így válhat olyan történéssé, amely nélkül biztosnak és határozottnak gondolt álláspontunkat, önmagunkat, s végső soron jelenünk horizontjait sem tudnánk kellően értelmezni, megérteni. Sokszínű és eltérő hagyományok, irodalomszemléletek, változó művészetfelfogások közt a megidézett évtizedek irodalmi élete mindig plurális természetű, változó organizmusként jeleníthető tehát csak meg, amelynek hálózatisága sok egymást kiegészítő, s nem egymást elhallgattatni akaró, ugyanakkor igencsak összefonódó történetekre épül. Ezek közt javarészt lehetetlen referenciáktól és politikai szándékoktól teljességében független kontextusokról beszélnünk, amennyiben egyáltalán kontextusba helyezve, a képletes egészet átlátni akarva, komparatív módon közelítünk egy-egy jelenséghez. És legalább ennyire lehetetlen és hiteltelen, ha csak a referenciákra (köztük az esztétikumot elnyomó életvezetési mintákra, kultuszra és származásra vagy egyéb eszmei, ideologikus aspektusokra) figyelve hagynánk elsikkadni a müvek és egyes alkotások belső, végső soron örök, mert olvasataiban megújulni képes esztétikai értékeit. A kötetbe foglalt írások reményeim szerint az ilyen plurális megközelítésekre bőséggel nyújtanak példát. Az irodalomtörténet-írás feladata Schöpflin Aladár, e könyv talán legtöbbet citált értekezője szerint mindig hármas: író, mű és társadalmi viszonyok kölcsönhatásának a bemutatása, olyan összefüggésrendszer feltárása és elemzése, amely egyszerre figyel az alkotásra és a történelmi helyzetre. Az esztétikai, társadalmi analízis mellé azonban gyakorta lélektani és csoportlélektani jelenségek is felsorakoznak, s ezeknek aligha lehet kevéssé meghatározó szerepük egy-egy irodalomtörténeti esettanulmány felvázolásakor. Az írások, mint szó volt róla, időben a második világégés hideg előszeléig s a vészkorszak borzalmaiig terjednek. Egyetlen tanulmány nyúlik túl némiképp ezen időszakon, leginkább csak példaként arra, mennyire nem vagy nehezen tudunk