Boka László: Peremek és középpontok (Budapest, 2018)
Rosták, emlékezetek, hézagok
254 Rosták, emlékezetek, hézagok kortárs hatástörténeti szerep szemszögéből ezért is lehet fontos körüljárni a József Attila-képünk történeti recepciójának ilyen irányú kanonizációs fázisait. Kezdhetnénk mindjárt azzal az általános megállapítással, hogy a kánonok létmódját érintő, nem pusztán retorikai, de esztétikai kérdések is elválaszthatatlanok bármely, az irodalmat bármilyen szempontból közelítő, de az időnek kitett értelmezői stratégiától, interpretációs gyakorlattól. Miközben kanonizációról beszélünk, magunk is irodalmi szövegeket és értésmódokat kanonizálunk, többnyire szubjektív értékítéletek mentén megnyitunk, vagy éppen lehatárolunk addig ismert vagy ismeretlen, régi és új történeti konstrukciókat. Igazából csak ezek tudatában kísérelhetünk meg olyan megfontolást érdemlő horizontból közelíteni egy adott életmű létezési feltételeihez, amelyekben nem pusztán a recepció szempontjából válnak kardinálissá a történeti, életrajzi adatok mellett (ha akarom, mint egyéb szövegek mellett is!) az olyan szempontok, mint a nyelv, műfaj, fordíthatóság, értelmezési készség, hagyomány, elvárás, esztétikai distancia, perspektivikusság vagy éppen teoretikus előrenyúlás. Az életmű recepciójának vizsgálata szempontjából márpedig kardinális jelentőséggel bír, hogy József Attila primer fogadtatása, majd fokozatosan kialakuló kultusza egy koherensnek mondható, tragikus narratíva kiépítésében volt érdekelt. Egy izomorf teremtett világ helyett a versekből utólag, visszafelé haladva, szándékoltan építette meg a maga tragikus véghez vezető regényes történetét. Mindeközben az életrajz tragédiáját pedig interpretánsnak használta az egyes versek olvasatainál, s ez a gyakorlat sok esetben máig tetszetősnek és elfogadottnak mondható. Az esetleges mű és életrajz közötti divergenciák játékba hozhatóságát így eleve ki is zárja, s ehelyett inkább azok elmosását eredményezi. Alighanem ezért is beszélhetünk a József Attila-kánon esetében kultuszról,3 amely a költői teljesítmény helyett mindig valami másban keresi és találja meg tárgyát. Tverdota György egyik tanulmánya4 már igen korán rámutatott arra az alapvető tényre, hogy a 19. század második felétől intézményesülő magyar irodalomtörténet „legalább részben, emlékbeszédek formájában íródott”, s ez nagymértékben 3 Kultuszon a kánoniság olyan (gyakorta a kortárs népszerűséget és a közönségsikert, divatot követő, ámde annál sokkal merevebb) fokozatát értem, amelynek elsődleges jegye, hogy nyelvi lecsapódásaiban, attitüdbeli (kritikát nem tűrő) jegyei által elfedi az adott életműveket s ideologikus értelmezéseket, vagy történelmi szituáltság okozta lezártságot eredményez. 4 Lásd Tverdota György, Az emlékbeszéd, mint a kultikus és a kritikai beállítottság és nyelvhasználat közötti átmenet modellje, in Kalla Zsuzsa (szerk.), Az irodalom ünnepei, Budapest, PIM, 2000, 87-95.