Boka László: Peremek és középpontok (Budapest, 2018)
Rosták, emlékezetek, hézagok
Predestináció és utóélet 255 meghatározta a későbbi recepciótörténeti formulákat is. Hiszen „míg a nekrológ a siratás, az érzelmi megrendülés uralma alatt áll” - írja Tverdota, addig az emlékbeszédben a hagyaték „értékén érzett megelégedés” modalitása lesz mindig is uralkodóvá. Tverdota példájában Toldy Ferenc és Gyulai ilyen téren archetipikusnak mondható beszédei állnak, amelyekben az idézőjeles „siratás” helyett mindig is a „nyereség” fölötti „elmélkedés” áll. Ezen összegző, már többnyire az „enyhület nyugalmával” való elszámolás, leltárkészítés egyértelműen a zaklatottság hangulati elemeit vegyíti ugyanakkor egy tragikusan hirtelen félbeszakadó, torzóban maradó életmű esetében. József Attilára kivetítve is igaz ugyan, hogy „az emlékbeszéd hangvételében, a benne érvényesülő retorikai szabályok tekintetében nagy számban, sűrűn és nagy hangsúllyal szerepelnek a nekrológok formai felépítését szabályozó tényezők”,5 ugyanakkor halála ellenére vallott „továbbélése”, a kortársak közti „jelenléte” e keserű tény elfogadhatatlanságát önvádként is hangsúlyozták.6 Az első halálévfordulótól, 1938. december 3-tól kezdődőleg, a világháborús viszonyok között is, évekig megemlékeztek tisztelői, szóban és írásban, a költő tragikus haláláról. Szintén Tverdota idézi fel, hogy Balogh Edgár az 1943-as szárszói találkozó résztvevőihez intézett nyílt levelében kérdezi meg írótársaitól: „Elszavaljátok-e valamelyik tábortűznél a Hazám kemény sorait?” Nem tekinthetünk el ugyanakkor attól az igencsak fontos megállapítástól sem, miszerint a költői teljesítmény recepciója már a szárszói tragédia pillanatától elválaszthatatlan lett a körülötte támadt hírverésektől. A kultusz mint beállítódás7 már ekkortól átitatta a nyelvhasználatot is.8 Többen a kortársak közül is olyan tudatosan kultikus szentenciákat fogalmaztak meg, amelyek alapján halálának hatása is egyedül Petőfiéhez volt/lesz csak mérhető, s irodalomtörténetünkben a párhuzam nem kis mértékben a tragédia pillanatát mintegy kiindulópontnak tekintve a fordított cél- és értékelvűséget választva látott az életmű ilyenszerű 5 Uo., 89. 6 A legkorábbi emlékbeszéd Németh Andortól származik, mely 1937. december 8-án hangzott el. A Szép Szó miskolci előadóestjén a hiányzó költőt ugyanakkor egy gyászfátyollal letakart üres szék képviselte. Vő. Kortársak József Attiláról, I—III, szerk. Bokor László, s. a. r., jegyzetek Tverdota György, Budapest, Akadémiai, 1987, II, 600. 7 Amely Dávidházi Péter megfogalmazásában bizonyos értékek „mértéket nem ismerő, mindenekfölötti tisztelete, tehát teljes és feltétlen odaadás”. Vö. Dávidházi Péter, „Isten másodszülöttje’''. A magyar Shakespeare-kultusz természetrajza, Budapest, Gondolat, 1989, 5. 8 Mely minden irodalmi kultusz esetében idővel túlnyomórészt csak olyan magasztaló kijelentésekben ölthet testet, „melyeket sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet, mert részletes tapasztalati ellenőrzésükre nincs mód”. Vö. Dávidházi, i. m., 5.