Boka László: Peremek és középpontok (Budapest, 2018)
Rosták, emlékezetek, hézagok
256 Rosták, emlékezetek, hézagok „predestinált” voltának értékeléséhez. Ez az ab ovo kitüntetetten sorsszerűnek deklarált eseménysor s a mögötte felnövő tézis a kortárs líratörténeti hatásban is megkerülhetetlen, minthogy tudjuk, csak a költő tragikus halálát követő hónapokban több írás jelent meg róla, mint életében valamennyi kötetéről összesen (1937 decemberében például közel hetven nekrológ!). Ezekkel kapcsolatban joggal vetette fel Veres András,1' hogy ahhoz, hogy öngyilkossága a nyomorúsággal és betegségekkel szemben alulmaradó írósors általános jelképévé magasodhasson, valami több is kellett, mint elődei esetében (akik, lássuk be, nem kis számban vannak jelen a magyar irodalom hosszú történetében), nevezetesen, hogy az írótársadalom mintegy úgy is érezze, ebbéli vélt vagy valós felelősségéért vezekelnie is kell.9 10 Arthur Koestler, aki szintén egyike volt a nekrológot író kortársaknak, már maga is úgy látta, hogy az írótársak felelősségük tudatára rádöbbenve láttak hozzá az utólagos kánoni elismertetéshez.11 A kirobbanó fogadtatás, amely a halála után hamarosan napvilágot látó (1938 májusában a könyvnapra, hihetetlen gyorsasággal), Németh Andor szerkesztésében megjelent József Attila összes versei és válogatott írásai című kötetet jellemezte, meglepte azonban még a legjobb, legközelibb barátokat is. Akik egyébként, haláláig legalábbis, nem is voltak olyan számosán... Cserépfalvi Imre emlékirataiból tudjuk, az említett kötet a kiadónak fennállása óta a legnagyobb könyvsikerét hozta. A kanonizációs folyamat mégis, azt mondhatjuk, ekkor még csak a kezdetén volt. Az igazi fordulatot majd a következő években, s főképp a háborút követően regisztrálhatjuk. Az 1938-as válogatott kiadás mellett viszont vitathatatlan recepciótörténeti jelentősége van a Szép Szó ezt megelőző, januári emlékszámának, amelyben mindenki, aki csak a korban számított, elsiratta, de legalábbis valamilyen szinten magához közelállónak vallotta a tragikus végzetű poétát. A poézisát nem is feltétlenül, de Attilát mindenképpen. A jeles kortárs írótársak (például Thomas Mann) mellett megszólalt itt József Attila kezelőorvosa és ügyvédje is, s számos addig ismeretlen dokumentum is előkerült, amelyek az irányába megmutatkozó, felfokozott érdeklődést voltak hivatottak kielégíteni. Mindez rögvest az életrajzi elem hangsúlyos voltát, azaz életmű és életrajz nemcsak közös, de olykor sarkí9 Lásd Veres András, Kultusz és megmérettetés, Kritika, 2000, 9. sz., 25-27; Tanulmányok József Attiláról, szerk. Kabdebó Lóránt-KuLCSÁR Szabó Ernő-KuLcsÁR-SzABÓ Zoltán—Menyhért Anna, Budapest, Anonymus, 2001. 10 Az is idetartozik, hogy József Attilát meglehetősen foglalkoztatták is ezek a sorsok, hogy csak a leglényegesebbet említsük, például atyai jó barátja és pártfogója, Juhász Gyula tragikus halála, akit mindössze fél évvel annak halála után követett a sírba. 11 Kortársak József Attiláról, I—III, i. m.