Boka László: Peremek és középpontok (Budapest, 2018)
Rosták, emlékezetek, hézagok
258 Rosták, emlékezetek, hézagok láttatták, ami viszont inkább betegség és költészet szoros összefüggésének korabeli divatos téziseire, tévhitére is utalni enged. A további, időben már kiterjedtebb recepciót tekintve, utólag nehéz szabadulni eleve attól a gyanútól, miszerint egy ilyen elementáris hatású, sok tekintetben introvertált költészet, és egy ilyen polemikus hatástörténeti kezdet után, mindig is nagy lehetett a késztetés, hogy az életművet valamilyen politikai-ideológiai vagy egyéb manipuláció (akár magánmitológiák) eszközévé tegyék. Megfontolásra érdemesek ugyanakkor Veres András azon szava is, melyek szerint talán József Attila utólagos sikere alapjává is éppen az vált, ami korábban éppen gátja volt elismerésének, nevezetesen: „hogy mindenhová és sehová sem tartozott”.15 Merthogy fogadtatástörténete is némiképp ezt látszik ma igazolni. A pártállami kultúrpolitika, tudjuk, egyszerűen kinevezte őt a két világháború közti korszak nagybetűs költőjének, aminek valós alapja is volt, hiszen ezt megelőzően is mintegy tíz évig (halálától 1948-ig) spontán kultusz éltette. Mindenki a magáénak érezte, mert volt az életműnek egy olyan szelete, amelyet a magáénak is érezhetett: a népi, az avantgárd, a szocialista és munkásmozgalmi, a modern nyugatos, a nemzeti, a freudista-pszichoanalitikus, a filozofikus, stb. És sajnos az œuvre oktatásában sajnos még ma is sok tekintetben megmaradt ez a „szeletelt” szemlélet, elég, ha eklatáns példaként az 1989 előtti évtizedek Petőfi—Ady—József Attila marxista vonalára gondolunk. Azon belül egy kevéssé eklatáns példára is elég itt hivatkozni: nem a vélt vagy valós forradalmiságra és proletár rokonszenvre tehát, de a képletes listakánont kétségkívül meghatározó utolsó születésnapi versre, vagy a Curriculum vitae példájára, amely analógiát mutat Petőfi költői végakaratjelleget sugalló költeményeivel. Érdekes, hogy még Radnóti Miklós, Szerb Antal vagy Márai Sándor is mind Petőfihez hasonlították szellemiségében, forradalmiságában és halálában egyaránt. Márai (aki később érdekes módon József Attila költészete iránti rajongásában Babitscsal egy szinten látta és emlegette őt) még azt is megjegyzi, miszerint „Petőfi egyetlen reánk maradt fényképe és József Attila utolsó fényképei kísértetiesen hasonlítanak”.16 Talán ennyiből is látható, a József Attila-i életmű és szöveguniverzum gyakorta csak mint a József Attila-életrajz, emberi habitus vagy szellemiség szempontjai közepette állhatott az irodalomtörténeti tematizálások fókuszában. A Petőfi-Ady—József Attila-vonal ezért is válhatott a kisajátító irodalomtörténeti tézisek, majd az irodalompolitika fősodrává, legalábbis az ötvenes-hatvanas években mindenképpen. Költészetének utolsó kor15 Lásd Veres, i. m., 25. 16 Márai Sándor, Tegnap és ma, in Kortársak József Attiláról, i. m., III, 1674.