Bollobás Enikő: Kölcsönösségek. Irodalomelmélet, szövegolvasás, kultúraközvetítés (Budapest, 2020)
Elmélet és szövegolvasás
programmá avatásában” (SZABOLCSI—ILLÉS—JÓZSEF 1982, 16) nyilvánult meg, a „szocialista realistának” minősíthető művek dicsérő-ünneplő bemutatásában és az „egységes magyar szocialista irodalomba” sorolható művek lajstromozásában (lásd erről Szabolcsi 1964, 19). A kritikával szemben elvárható - olvassuk a Béládi Miklós szerkesztette A magyar irodalom története (közismert nevén „Spenót”) 1981- es, hetedik kötetében —, hogy „ítéleteivel értékrangsort alakít ki és a fő vonalakban megfogalmazott általános elveket a mindenkori művészeti fejlődés szintjén konkrét elemzések formájában realizálja, és mintegy »visszaigazolja« azt az irodalomirányítás számára” (BÉLÁDl-KlSS-RÓNAY 1981, 423). A kritikusok nyíltan - igaz, kis iróniával — „ítészeknek” is nevezték magukat,16 akik bevallottan „normatív” irodalomkritikát művelnek.17 Mint Kulcsár Szabó fogalmaz, „{a} nagy marxista léletet” (LUKÁCS 1947) követelnek, a marxista irodalomkritikus feladatát abban jelölik meg, hogy cselekvőén részt vegyen „a polgári csökevények felszámolásában” (Lukács 1949, 70), a marxista lektor feladatát pedig abban, hogy meggyőzze, nevelje az írót, rávezesse „kézirata megfelelő kijavítására” (Lukács 1949, 73). Horváth Márton mutat példát:, „Iró-diplomaták”-ról szóló elemzésében felsorolja a kortárs írók munkáiban talált tévedéseket, „a bűn határait súroló súlyos” hibákat (Horváth 1949,76): Fehér Klára színdarabjában, Zelk Zoltán költészetében és általában a kortárs írók munkáiban, akik „lényegében cserben hagyt[ák] a népet” (Horváth 1949, 77), és nem nyitják ki „fülüket Lenin figyelmeztető szavaira” (Horváth 1949, 78). Révai József pedig megszerkeszti Lukács bűnlajstromát, aki szerinte nem foglalkozott eleget a pártirodalommal, a proletárirodalommal, a fiatal szocialista irodalommal (Révai 1950). 16 „»ÍTÉSZ« vagyok”; Szabolcsi 1964, 226. 17 A normatív kritikus meg tudja mondani, hogy kik tekinthetők a „költő-eszmény” megvalósítóinak (Klaniczay 1964, 25), mely szerzők sorolhatók a kizárólagosként elfogadott „proletárirodalomba” vagy „proletárforradalmi irodalomba” (Szabolcsi 1964, 38), melyek a legfontosabb kritikai témák („a szocialista realizmus, a pártosság, a népiség, a pozitív hős”(MSZMP 1972, 32—33), mely „kritikai orientáció” elfogadott, illetve mely kutató szemlélete, értelmezése elfogadható. Hogy ki a fontos szerző, és ki nem, elsősorban „az ábrázolás eszmei-politikai irányától” és az „alkotó politikai véleményétől” függ (Szabolcsi: „az alkotó politikai véleménye minősít” {SZABOLCSI 1964, 23-24]). Lukács Lengyel Balázs „ferde elmélete” ellen indított támadást, melynek során Ady és Petőfi mellett Babits, az Újhold-nemzedék és Kosztolányi egyaránt könnyűnek találtatik (Lukács 1946b, 37), miként a népi írók is, elsősorban Szabó Dezső és Németh László, akiket a „társadalom helyes felismerésének” elmaradásával vádol (Lukács 1946a, 21), valamint azzal, hogy nem találtak „elég intenzíven kapcsolatot a munkáskultúrához” (Lukács 1946a, 33). Klaniczay a „marxizmustól idegennek” (Klaniczay 1964, 131) könyvelte el a népi írókat, „akiknek irányzata zsákutca” (Klaniczay 1964, 139). Nyírő Füst Milánt ítélte el „túlhaladott”, „irracionális esztétikája” miatt (Nyíró 1967, 44—73). Később Szabolcsi a „neoavantgarde” irányzatain belül elkülönítette azt a vonulatot, amely megtalálta „az utat a forradalmi munkásmozgalomhoz” (Szabolcsi 1971, 83), és az avantgárdon belül is megtalálta azt a néhány művészt (elsősorban József Attilát és Majakovszkijt), aki „marxista megoldást” adott az „avantgarde által fölvetett problémákra”, megszüntetve-megőrizve az avantgárd „képalkotástechnikát” és egyéb költői eszközöket, „egy szocialista realista líra szerves, világos, kristályos részévé” téve ezzel az avantgárd sajátos 31