Bónis Ferenc: A Budapesti Filharmóniai Társaság százötven esztendeje, 1853–2003 (Budapest, 2005)
A százötvenedik évforduló felé
A SZÁZÖTVENEDIK ÉVFORDULÓ FELÉ rf rieh Bergel hirtelen szakítása a Filharmóniai Társasággal olyan vészhelyzetet idézett elő a testület életében, mint Erkel Sándor összeomlása 1892-ben, vagy Kórodi András halála 1986-ban. E tényen mit sem változtat, hogy a vészhelyzetet Bergel esetében más motiváció robbantotta ki, mint elődeinél. Erkel Sándor, amikor kicsit is jobban érezte magát betegségének nyolc éve alatt, tüstént visszatért fiiharmonikusaihoz, mert tudta, hogy jelenlétével a Társaság fennmaradásának ügyét szolgálja. Kórodi úgyszólván munka közben halt meg, egy külföldi turnén, melyre főként muzsikusai kedvéért vállalkozott. Bergel viszont nem szándéktalanul hozta nehéz helyzetbe a Filharmóniai Társaságot. Mint 1994. február 20-i leveléből kitűnik — melyet a Társaság tagjainak címezett, de másolatban a magyar zenei és társadalmi élet több személyiségének is megküldött —, távozásával büntetni akarta a Filharmonikusokat, megtorolni rajta esett sérelmeket. Ezek között valós kiváltó okok épp úgy akadhattak, mint vélt sérelmek. Hűtlenséggel és hálátlansággal vádolta a tagságot: hogy anyagi érdekeiket előbbrevalónak tartották, mint a művészi perfekció vágyát, ilyen alapon olykor „megtagadták” a filharmóniai szolgálatot. Számomra ez a zenekar már 1993 nyarán meghalt — írta Bergel. — Nem vagyok hajlandó többé a „csodakarmestert” játszani egy hivatásos zenészek és dilettánsok keverékéből álló együttessel, minden koncert próbáit katasztrofális vidéki nívón elkezdeni, néhány nap alatt értékes zenekart varázsolni a színpadra, és egy normálisan működő, valójában nem létező Filharmónia képével megtéveszteni a közönséget. Súlyos vádak! Ne feledjük azonban: a filharmonikus zenekar tagjainak munkáltatója a Magyar Állami Operaház, mely konfliktus esetén, a két színház előadásainak biztonságát védve, köteles a maga érdekét érvényesíteni. Nem feltétlenül az egyes tagok kénye-kedve dönti el, hogy melyik próbára, koncertre vagy előadásra kapnak beosztást (ezt az elvet már a félkarú intendáns, Zichy Géza gróf idejében írásban kimondták). Összehasonlítva a budapesti filharmonikusok javadalmazását bécsi vagy berlini kollégáik helyzetével: az sem csoda, másfelől, ha a financiális szempontok az ideálisnál nagyobb mértékben határozták volna meg tetteiket. Megint más kérdés, hogy a művészeti vezető és a tagság kapcsolata - akárcsak a hadvezéré és a seregé - nem lehet minta-képlete a demokratikus közösségnek: a „hadrend” kialakításában, a „csata” lefolyásában egyetlen központi akaratnak kell érvényesülnie. Az azonban már tolerancia és bölcs belátás kérdése, hogy a hadvezér mennyire ismeri el a „jus murmurandi”-t, a „szabad morgolódás jogá”-t. Bergel toleranciaküszöbe igen alacsony volt; ő maga hajlamos rá, hogy „mérgező uszítást”, „intrikát”, „gyűlölködést”, „mocskolódást” lásson minden, folyosón keringő ellenvéleményben, és még abból is vádpontot kovácsoljon, hogy muzsikusai nem gratuláltak frissen kapott díszdoktori címéhez. Nehéz utólag igazságot tenni ott, ahol a művészi fegyelem, a tudás és a művészi odaadás megkövetelésében nyilvánvalóan a vezetőnek volt igaza, a társasági élet egyes más jelenségeinek megítélésében viszont alighanem a tagságnak. „Szaporodik... szívemben a halál” — József Attila szavaival jellemezhető leginkább e szituáció. Mondottuk: nem tudni, mi történt, mi nem történt Erich Bergel és a Filharmóniai Társaság tagsága között a zenekar 1993-as németországi turnéján. Az azt lezáró elnök-karcwo Rico Saccani