Bónis Ferenc (szerk.): Így láttuk Kodályt. Nyolcvannyolc emlékezés (Budapest, 2017)
Ránki György
úr” - hápogtam én — „eszerint le kell mondanunk Aranyról, Vörösmartyról, Petőfiről, Reviczkyről, Vajdáról, Adyról, Babitsról, József Attiláról...” Kodály szó szerint ezt válaszolta: — Kár volt azt a sok — olykor egész jó -gondolatot ilyen lehetetlen formába öltöztetni. Tréfa volt ez? Vagy komolyan gondolta? Máig sem tudom. Utolsó emlékem Kodályról nyolcvanadik születésnapjával kapcsolatos. Külföldön élő Kodály-növendékek, Veress, Doráti, Frid, Serly és Pártos kezdeményezésére a hazaiak is írtak egy-egy variációt Kodály első vonósnégyesének egyik témájára. Az így létrejött sorozat előadása különös hatást keltett. A szereplő huszonegy szerző mind meg akarta mutatni a magáét, így a hallgatóságnak rövid félóra alatt huszonegy zenei csúcspontot kellett átélnie. Kodály szenvtelen arccal lapozgatott a neki ajándékozott partitúrák között, csak szemeiben bujkált némi mosoly. Benyomásait a következőképpen summázta: Hogyan tudtak ennyiféle kottapapírt összeszedni? Én magam nem értem be a közös vállalkozással, és egyéni vállalkozásként zenekarra hangszereltem Kodály Hét zongoradarab)ít, a 11. opuszt. Reméltem, ez a meglepetés örömet szerez majd Kodálynak, akinek anynyit köszönhettem. Úgy láttam, meg volt elégedve; kilátásba helyezte a mű kiadatását. A darab hangverseny-bemutatóján pedig - 1966-ban - az őt ünneplő közönség tapsaira, maga mellé intett a pódiumra, széles mozdulattal rám mutatva. Zavaromban, hasonlóan széles mozdulattal, visszamutattam rá. A látvány groteszk lehetett, mintha ketten kölcsönösen egymásra hárítanók a felelősséget a hallottakért. Mégis felemelő, megható és szívszorító emlék lett belőle. Ekkor láttam őt utoljára. 166