Bónus Tibor: Diskurzusok összjátéka (Budapest, 2001)
Babits és Kosztolányi mint (egymást) olvasók
ben nem a szóátvétel nyelvi eseményét kárhoztatja a költő, hanem a szótörténet és szójelentés közötti feszültség eltüntetésének reflektálatlan mozzanatát elemzi. Hiszen a „lángész” vagy a „lángelme” utótagjai a rációval is kapcsolatba hozzák a velük összefüggésben álló tevékenységet, míg a „zseni” fogalma látszólag megszüntetné ezt a konnotációt, ha jelentésében nem munkálna tovább interlingvális története, mely alighanem még radikálisabb feszültséget hoz létre a szó alkalmazása és jelentésköre között. A „zseni” fogalmának a technikai mellékjelentés révén történő aláásása így Kosztolányinak arra a meggyőződésére nyit horizontot, mely szerint az ihlet, nem lévén más, mint „technikai diszpozíció”, nem annyira a személyiség, mint inkább a nyelv termékének tekinthető, miként a zseni sem egy nyelv előtti lényegiség irodalmi megtestesülése. A kritikus itt idézett passzusa a szoros olvasást a kultusz nyelvi lerombolásaként viszi színre, amikor a szerzői szándékon túlható nyelv uralhatatlanságát fordítja ellene egy diskurzusnak. Mielőtt az elkövetkező fejezet szempontjaira rátérnék, szükségesnek látszik néhány kritikatörténeti következtetés megfogalmazása, melyek elsősorban az irodalmi olvasásmódok honi alakulásának szorosabb történeti kontextualizációját jelenthetik, amennyiben Kosztolányi értelmező gyakorlatának József Attila elemzéseiben történő újraírása olyan esemény, amely - az 1929-es Ady-vitában például tematikus formában is megjelenve - egyszerre nyithat perspektívát Babits és Kosztolányi olvasásmódjának itt megmutatkozó különbségeire, s - ezzel összefüggésben - kritikai hatástörténetük későbbi formációira. Az olvasási műveleteket irányító szemléleti összetettség felől - mely, mint láttuk, kiszolgáltatható saját textuális feltételezettsége poétikai következményeinek - már nem olyan kérdések alkothatják a kritikatörténész horizontját, hogy kinek volt igaza az Ady-vitában, vagy hogy Az Istenek halnak, az ember él című kötetről írott bírálatnak „Igaza lehetett a részletekben, de nem volt igaza a lényegben: Babits megítélésében.”104 A fentebbieket mint kontextust figyelembe véve még csak nem is az lehet itt a vizsgálódás tárgya, hogy miféle művészetkoncepció nyilvánul meg József Attila kritikai tevékenységében, sokkal inkább a kritikus irodalom- és nyelvszemléletére ajánlatos rákérdeznünk, amelyet viszont már aligha rendelhetünk hozzá olyan bölcseleti művekhez, mint Croce vagy Pauler Ákos egyes szövegei,1115 továbbá arra a nyelvi magatartásra, amely ezzel a nyelvszemlélettel összefüggésbe hozható. A pszichologizálás elutasítása az Ady-pamfletben így a poétikai szemiózis Kosztolányi kijelentéseivel rokonítható elgondolásaként is olvasható, még akkor is, ha a cikkben Az írástudatlanok árulása szerzőjét is ebből következő elmarasztalás éri. József Attila még kritikai szövegek esetében is szokatlan határozottsággal s hiperbolikusán választ el egymástól életrajzi értelemben vett és szövegből megalkotandó szerzői személyiséget, amikor ezt írja: „Holott Kosztolányi nevű úr nincs, nem létezik, ellenben vannak Ady-versek, meg egy cikk, amelyek egymással való vonatkozásukban megvizsgálandók.”106 Ha komolyan vesszük ezt a kijelentését (mely ugyanebből az írásból is számos hasonlóval megerősíthető), a szerző elvének textuális újraírására való fel-138