Bónus Tibor: Diskurzusok összjátéka (Budapest, 2001)
Babits és Kosztolányi mint (egymást) olvasók
hívásként visszavonatkoztathatjuk magára a József Attila-cikk eljárásmódjára is, melynek következtében hangsúlyosan szövegekről, s nem szerzőkről tett megállapításokként vagyunk kénytelenek érteni a vita korábbi hozzászólásaira tett reflexiókat, s így kevésbé a szerző másokkal szembeni elfogultságait, mint inkább olvasásmódok találkozását lehet kiemelt kritikatörténeti szempontként működésbe léptetni az értelmezésben. Innen nézve nemcsak az tűnhet fel lényegesnek, hogy a szoros szövegolvasás hiányolásával József Attila voltaképpen Kosztolányi olvasásmódját kéri számon Kosztolányi szövegén, de - s legfőképpen - az is, hogy a két szerző értelmezési műveletei között számos közelebbi párhuzam is megfigyelhető. Hiszen a poésie pure József Attila esetében sem a forma abszolutizálását s a referenciális funkció eltörlését, sokkal inkább figuráció, rím és prozódia integer viszonyrendjét jelenti („távoli dolgokat kötnek egyetlen egészbe”), melyben a szó képezi a mellékjelentések elsődleges alapját: „A költemény legkisebb eleme, része a szó, a szó tehát önmagában is költemény.”107 A Babits kötetéről írott elemzés ugyanakkor arra mutathat rá, hogy - részlegesen elkülönbözve Kosztolányi gyakorlatától -József Attila verselemző módszere a jelentőfolyamat nyelvi törvényszerűségeit már nem rendeli hozzá lelki történések (másodlagos) értelmezőjéhez, de azokat egyértelműen a konnotációk összetartott komplexitásaként veszi csak figyelembe. A Kosztolányi különvéleményéről című cikk szerzőjére vonatkozó megjegyzések ezzel (is) összefüggésben talán kevésbé egyfajta „kötözködő indulat”108 megnyilvánulásaiként, mint inkább a babitsi szubjektivizáló olvasásmód konzekvens kritikájaként értelmezhetők, ahogy az Ady-életmű egészelvüségének Babits által hangoztatott képzetét is a lélektani értelemben vett szerző-elv fönntartása, s a műegész mint szemiotikái egység elhanyagolása miatt éri bírálat. A szerző elvének a textualitás révén való áthelyezését a dolgozat eddig nem elsősorban egy lehetséges „fejlődési séma” használhatatlanná tételével végezte el, hiszen a párhuzamosan tárgyalt kritikai életművekben hangsúlyeltolódásokat kellett megállapítania. Részben az egyes szövegeken belüli ellentmondások kimutatása, részben pedig a poétikai elemzés tették lehetővé egy rögzített szerző-funkció szövegszerű dinamizálását, amennyiben Kosztolányi egyes kritikai szövegeiben a defiguráció belátás és vakság, szándékolt és akaratlan határvonalának elmosódottságára is rámutatott. A következő fejezetben a másik invenciójának alakzatait vizsgálom meg a két költő egymásról írott kritikáiban, a hangsúlyosan perszonalizált olvasásban is a soknyelvűség formációinak, a másik nyelv beszüremkedésének szem előtt tartásával is feltételezve a megértésaktus mindenkori nyelvre utaltságát s annak szerző által beláthatatlan következményeit, hiszen, ahogy Bahtyin mondja, a szó „mintegy határon él, a saját és az idegen szövegkörnyezet határán”.109 139